Bogár László Blogja

Egy lázadás anatómiája

Kísérlet a hatalomszerkezeti háttér felvázolására

A “Mikola-affair” hirtelen nagyon plasztikusan világította meg egy olyan rejtett folyamat mélyszerkezetét, amelynek pontos értelmezése döntő fontosságú lehet az előttünk álló év történéseinek befolyásolásában. Alighanem kezdetét vette a tektonikus erejű küzdelem a jövő kisajátításáért a FIDESZ-en belül.

A jelenség önmagában nem volna rendkívüli, hiszen a választásokat megelőző egy év során valamennyi politikai alakzatban lejátszódik valami hasonló folyamat. Az elmúlt hét történéseinek sajátosságát azonban az adja, hogy itt többről és másról is szó van. 2002 ugyanis fordulópont a legújabbkori magyar történelemben. Hosszú időre eldőlhet, hogy a globalo-komprádor elit szilárdítja-e meg eddig többé-kevésbé töretlen hatalmát, vagy a jelenlegi négy évben zajló megalapozás után a Miniszterelnök vezetésével megkezdődik a nemzeti szuverenitás legalább részleges helyreállításának gigantikus és valószínűleg igen súlyos külső és belső konfliktusokkal járó évtizedes ívű folyamata.

Akárcsak a világ valamennyi nemzetállama esetében, a nemzeti szuverenitást mára hazánkban is a végtelenségig elroncsolta felülről a globális gazdasághatalom és annak lokális rezidentúrája, alulról pedig az alávetett törmeléktársadalmak jól irányított államtalanító dühének stupiditása.

Az elmúlt hét történései azonban vészjósló élességgel mutattak rá arra, hogy miközben a Miniszterelnök roppant intellektuális, morális, spirituális és emocionális munkavégzéssel hatalmas lépéseket tett a fenti berendezkedés megalapozása felé, elmaradt az a komplex nemzeti szövetségszervező folyamat, amely képes lenne megakadályozni elszigetelődését. A globális értelmező- és véleményhatalom lokális gépezete így láthatólag elkezdte teljes ügynökhálózatának mozgósítását annak érdekében, hogy az “avantgard” Miniszterelnököt elszigeteljék és szembeállítsák a nemzettest potenciálisan őt támogató többségével, az államapparátussal, sőt saját Kormányával, pártjával és annak parlamenti frakciójával.

Az óvatos, finom-tesztként is felfogható puccs azt kívánta szondázni, hogy a Miniszterelnököt körülvevő uralomszerkezet mennyire sebezhető és hogy precízen felépített provokációk segítségével hogyan roncsolhatók illetve választhatók el a Miniszterelnöktől azok az uralmi javak, intézmények, eljárások és technikák, amelyek szilárd birtoklása és ellenőrzése nélkül lehetetlenné válik szuverenitás-helyreállító stratégiájának beindítása.

A történések fájdalmasan világítottak rá arra, hogy az elmúlt három év során veszélyes méretű szakadék jött létre a Miniszterelnök és az őt közvetlenül körülvevő belső uralomszerkezet között. Sajnos itt most pusztító módon visszaüt az a magabiztos meggyőződés, hogy a “félszavakból is értjük egymást” nemzedéki szolidaritása, és a virtuóz hatalomtechnikák huszárcsínyszerű alkalmazásának hosszan edződött fegyverbarátsága önmagában is alkalmas kohéziós erő a gigantikus feladat végrehajtásához. Kiderült, hogy mindez ugyan fontos és nagy erejű uralmi eszköz, de semmi sem pótolhatja az ideológiailag és érdektörekvéseiben valójában veszélyesen és kritikus pontokon kezelhetetlenül heterogén “belső párt” szisztematikus és fegyelmet parancsoló “kitanítását” a jövő roppant méretű nemzetépítő munkájának elvégzésére.

Tudomásul kell venni, hogy az a “belső párt” ma nem rendelkezik koherens világértelmezési logikával és ennek kifejezésére alkalmas narratívával. Csakis ezért lehetséges, hogy valójában nem képes nemhogy kezelni, de értelmezni sem azt a tektonikus erejű folyamatot, amelynek a múlt héten egyelőre csupán egy jelentéktelen kis rezgéshulláma is súlyos bizalmi válságot idézett elő a Miniszterelnök, a Kormány, a pártelnökség és a frakció között. Ennek szemléltetéséhez azonban egy rövid gondolatkísérleti kitérőre van szükség.

A Magyarországon élő 10 millió ember és a kb. 9 ezer óra egy évben azt jelenti, hogy mi magyarok 90 milliárd létórát élünk. Talán kissé meglepő, hogy a 3,7 millió aktív dolgozó és az 1800 órás éves munkaidő szorzata azt adja, hogy az a gazdaság, amit hajlamosak vagyunk mindent elsöprő erejűnek hinni, csupán a létidő alig több mint 7 %-át jelenti. A létidő 93 %-ában tudniillik a minden létezés alapját képező komplex embertermelő folyamat zajlik. Csak TV-nézésre pl. több mint az egész gazdaság kétszeresét, 15,5 % létidőt fordítunk. S ha jól meggondoljuk, a TV-nézés rendkívül fontos termelési folyamat, hiszen eközben zajlik a nyálafolyós konzumidióta szociális karakterének legyártása, aki e tevékenységével nélkülözhetetlen kelléke a hazánk területén ideiglenesen állomásozó multinacionális tőkestruktúrák extraprofitja realizálásának.

Nos, ez a fent említett tektonikus mozgás, aminek apró rengéshullámát a múlt héten átélhettük, az nem más, mint e 93 %-nyi embertermelési mező “privatizálása”, vagyis a globális hatalomszerkezetnek való alárendelése. S jóllehet, már a 7 %-nyi gazdaság privatizálása is igen súlyosan roncsolta a nemzeti szuverenitásunkat, a 93 %-nyi humánreprodukció hasonló átállítása végzetes károkat okozva lényegében lehetetlenné tenné a miniszterelnök bevezetőben említett évtizedes ívű nemzetstratégiáját.

A nyugdíj és az egészségügy kérdése tehát végleg el is döntheti a nemzeti szuverenitás visszaszerzéséért vívott harcot. Ha itt elbukunk, beláthatatlan időre elvész az esélye is a szuverenitás rekonstrukciójának.

Nem paranoia, hanem megrendítő realitás, hogy ma a “belső párt” nemcsak koherens világértelmezési logikával és adekvát narratívával nem rendelkezik, de sajnos a globalo-komprádor elit néhány hatékonyan álcázott ügynökének is felvonulási terepül szolgál. Csakis e rezidentúra összehangolt munkája tehette ugyanis lehetővé, hogy a múlt heti puccskísérlet végbemehessen. Nyilvánvaló, hogy a választások közeledtével egyre közelebb kerül annak esélye is, hogy a győzelem után a Miniszterelnök hozzáláthat a nemzeti szuverenitást helyreállító stratégiájának megvalósításához. Fokozódik tehát az ügynökhálózat aktivitása is a “jövő kisajátítása” érdekében, vagyis azért, hogy vagy megakadályozza a győzelmet, vagy győzelem esetén is képes legyen a Miniszterelnököt stratégiája feladására kényszeríteni. És e kényszer kizárólagos eszköze a “belső párt” megszerzése lehet. Sürgős és összehangolt cselekvésre van tehát szükség. Ennek első lépése, az ellentmondást nem tűrő, szigorú megtorlás didaktikai eleme megtörtént. Ez azonban az ügynökhálózat domináns személyiségeit nem érintette, s talán most még nem is célszerű a velük való nyílt konfrontáció vállalása. A folytatást sokkal inkább az jelenthetné, hogy igen intenzív munkába kezdünk a “belső párt” potenciálisan ugyan szövetséges, de a hamis tematizáció foglyaként tételeződő tagjait illetően annak érdekében, hogy a Miniszterelnök nemzetstratégiáját egységes világértelmezési logikával hatékonyan támogatni képes uralomszerkezetté alakíthassuk át.

Kategória: Írások, tanulmányok