Bogár László Blogja

Gyurcsány Ferenc azért van még a helyén, mert a globális hatalomnak pontosan ilyen figurára van szüksége, mint ő: arra a gátlástalanságra, cinizmusra, amellyel nem egyszerűen végrehajtja a diktátumokat, hanem még elébe is megy azoknak – fogalmazott az MNO-nak Bogár László. A közgazdász professzor a rendszerváltással kapcsolatban úgy vélekedett, hogy az csupán egy birodalomváltás volt.

A jelenlegi kormányzat közel hat éve rendelkezik mind a gazdasági, mind az emberi erőforrások felett. Milyen összefüggés figyelhető meg kormányzásuk, illetve aközött, hogy egyre-másra azt jelzik a társadalom állapotát jelző mutatók: a magyar társadalom lejtmenetben van. Hiszen elég csak arra gondolni, hogy a KSH folyamatosan a népességfogyásról ad hírt, drámai mértékben megnövekedett a csecsemőhalálozások száma is.

– A kormányzat csak formálisan rendelkezik az erőforrások felett, hogy ki dönt, az egy másik kérdés. Ahhoz, hogy megértsük, milyen helyzetben vagyunk, először is tudomásul kell venni két, egymással szorosan összefüggő dolgot. A válság sokkal általánosabb, illetve mélyebb, mint amilyennek általában a közbeszéd – akár a radikális jobboldali közbeszéd, hiszen az is egy-egy szegmensét ragadja meg a problémának –, azt láttatja. Itt egy sokkal mélyebb, illetve egy sokkal régebbi időktől húzódó válságról van szó. Azt azonban leszögezném: ez a legcsekélyebb mértékben sem ad semmiféle felmentést az elmúlt évek ténykedéséhez, az elmúlt hat évre vagy az egész rendszerváltozásra vonatkozóan. Ez csupán annak a ténynek a rögzítése, hogy amit most átélünk, az egy sokkal régebbi keletű válság kumulálódása. Ha ezt nem értjük meg, és megelégszünk annyival, hogy elég a kormányt leváltani, az nem elég. Az szükséges, de nem elégséges feltétel. Én óvnám attól az illúziótól a magyar társadalom jóhiszemű részeit, a társadalom többségét, hogy valóban elhiggye: attól, hogy bármilyen formában ezt a kormányt eltávolítjuk, akkor ezek a rendkívül kínzó, évtizedek óta – bizonyos értelemben lassan egy évszázada – mélyülő válsága a magyarságnak pusztán a kormány leváltásától megoldódna.

Rögzítenünk kell: a válság mélyebb és időben is sokkal távolabbra nyúlik vissza. Ebből az is logikusan következik, hogy ha lesz is – és reménykedjünk benne, hogy lesz – visszafordulás erről a lepusztulási lejtőről, ami a magyar társadalmat, a nemzetet sújtja, annak gigantikus ára lesz. Elképesztő nehézségekkel, áldozatokkal jár, és nagyon hosszú ideig tart majd. Ezt azért fontos leszögezni, mert bármilyen jóhiszeműen is, de hajlamos lehet az átpolitizált társadalom hitelt adni azoknak a szuggerált elképzeléseknek, hogy itt van egy egyszerű, gyors és olcsó megoldása annak a helyzetnek, amibe keveredtünk. Ez nem így van. Ennek a válságnak több szintje van, amelyek összefüggnek egymással. E válságrétegek önmagukban is olyan hatalmas nehézséget jelentenek, hogy az egyes válságszintek megoldatlansága is reménytelenné tesz mindent.

Melyek ezek a szintek?

– A legkézenfekvőbb dolog, hogy rengeteg példázat szól arról: ha összekeverednek a nyelvek, ha egy közösség nem tud szót érteni, az a lehető legsúlyosabb probléma. Egy közösséget nem érhet nagyobb csapás, mint amikor egyre inkább képtelenné válik önmagával szóba állni, vagyis nem tudja megbeszélni a saját közösségéhez tartózó közös ügyeket. Képtelen erre, mert a nyelve, amit használ, szétroncsolódott. Alkalmatlan keretekkel, illetve fogalmakkal próbálja leírni a helyzetet. Ez, mivel így nem sikerülhet, az ebből fakadó feszültsége, frusztrációja még indulatosabbá teszi. Ennek következtében még inkább alkalmatlanná válik a beszéde és a kommunikációja arra, hogy fel tudja dolgozni azt a szituációt, ami körülveszi. Ez a szint azért a leglényegesebb, mert ha ezt nem tudjuk megoldani, tehát ha a nemzet változatlanul nem tud önmagával szóba állni, nem tudja egy értelmes, tárgyilagos, higgadt hangfekvésben, értelmezési keretben leírni, hogy miről van szó, és ebben nem tud megegyezni, ez önmagában véve is teljesen lehetetlenné tesz bármilyen megoldást. Mondjuk ki nyíltan: ez egy kvázi polgárháborús állapotot rögzít. Máris benne vagyunk egy verbális polgárháborúban. Az a tény, hogy Magyarország egyaránt kifosztott két nagy tömbje egymást pusztítja végtelen indulattal, elvakultan, miközben mindannyian kifosztottak – nagyon elszomorító. Ennél nagyobb szolgálatot a minket kifosztó globális birodalomnak, illetve hazai kollaboránsainak nem is tehetnénk, mint azt, hogy a két kifosztott 45-45 százalék egymásnak esik.

A második szint, ami ebből logikusan következik: a rendszerváltás rendszerének az egész válsága. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a rendszerváltás alapvetően jó; hogy mégiscsak demokráciában, illetve jogállamban élünk. Az a logika, hogy a rendszer jó, ám vannak még hibák, engem a ’70-es, ’80-as évekre emlékeztet, akkor mindig azt mondták, hogy vannak még hibák, elvtársak, de egyébként a rendszer – a szocializmus – a lehető legjobb. A jobb- és baloldal többsége a közbeszédben szintén azt hangsúlyozza: nem szabad a rendszert bántani, mert alapvetően jó, csak vannak hibák, amelyeket persze a másik oldal testesít meg, tehát tükörképei egymásnak, egymásra mutogatnak.

Maga a rendszer van válságban. A szisztémáról egyre inkább kiderül, hogy nem elromlott, hanem kezdettől fogva alkalmatlan, mivel ez csak egy másolati példánya volt a nyugati rendszernek. Lemásoltuk, bevezettük a demokratikus intézményeket, a díszletek a helyükön vannak, de Ugandában is minden díszlet a helyén van. Ez a rendszer – és ez okozza a válságát is – nem más, mint a globális hatalomgazdaságnak – amelyet a multinacionális vállalatok, a Valutaalap, a Világbank, a globális média testesít meg, amelynek nincsen központja, hanem az országok feletti térben testesül meg – a megléte. Ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy például 1988 és 2008 között a reálbérek évente 0,7 százalékkal emelkedtek, míg a profitok 23 százalékkal, vagyis 33-szor gyorsabban, mint a reálbérek. Ma Magyarországon az összes megtermelődő profitnak a 92 százaléka a külföldi tulajdonú multinacionális vállalatoknál összpontosul, sőt növekvőben van. Ha egy országban az anyagi erőit megtestesítő többletjövedelem döntő többsége egy olyan hatalom birtokában van, mint ahogy Magyarországon, akkor teljesen logikusan tételezhetjük fel: ez a hatalom a szó szoros értelmében diktál a mindenkori magyar kormánynak. Ez a diktátum persze soft eszközökkel és rejtett terekben működik a különböző kamarákon, fórumokon keresztül. Ha jót akarnak, akkor engedelmeskednek az „ajánlásnak”. És ennek engedelmeskedni szoktak a rendszerváltás kormányai.

A közszolgáltatások piacosítását akkor a WTO szorgalmazhatja ilyen puha eszközökkel…

– Abszolút így van. A globális birodalom egy hármas hatalmi rendszer. A multik kényszerítő hatalomként működnek, amelyek közvetlenül megjelennek a lokalitásokban. Jobbik esetben nekik dolgozik az ember, vagy beszállító-kiszolgáló gépezetként kapcsolódik be a rendszerbe. És marad a harmadik osztály, ahová a legtöbben tartozunk, kinek a megszorítások jutnak. Tehát háromféle bennszülött van: a favorizált, aki közvetlenül a multiknak dolgozhat, a másodosztály, aki legalább beszállító-kiszolgáló. A harmadik csoport az az alávetett pária, aki azoknak a megszorításoknak a következményeit nyögi, ami pont amiatt következik be, mert a magyar gazdaságban megtermelődő javak rohamosan növekvő hányada felett nem a magyar társadalom diszponál, hanem egy olyan erő, ami természetesen nem a magyar társadalom érdekeit tartja szem előtt. Nekik a részvényeseik a fontosak. Ez nem gonoszság a részükről. E hatalmat teljesen hidegen hagyja, hogy a társadalom a lejtőn lefelé megy, és nem tudja elemi szinten sem újratermelni önmagát. Csak az a parancsa, hogy minél több profitot termeljen. Ha ezt azon az áron teszi, hogy a magyar társadalom egyre inkább lepusztul, magánemberként, részvényesként sajnálhatja, de azt mondja: amíg nem akadályoznak meg a profitszerzésben, miért hátrálnék meg? Ez szabályozás kérdése, azonban a dilemma nem új: Magyarország 500 éve birodalmi függőségben él. Elég csak a török, a Habsburg-, a harmadik és a negyedik birodalomra gondolni. Az ötödik az államok feletti térben létező globális birodalom.

A magyar elitek között mindig volt konfliktus abban, hogy úgymond népnemzeti, radikális kuruc vagy behódoló, kollaboráns, komprádor labancok legyenek. Mindig kialakult valamilyen kombinációja a két szélsőséges értéknek. Az utóbbi húsz évben az egyre teljesebb behódolásnak lehetünk tanúi. Ennek következtében a túlhatalomra szert tevő globális erők egyre inkább lehetetlenné teszik a nemzet elemi szintű újratermelését. Maga a rendszer azért kerül válságba, mert kiderül róla: ez egy rejtett birodalmi diktátum termékeként jött létre. Így érthető, hogy a közbeszéd zavarossá tételében – fájdalmas kimondani, de – valamennyi politikai érdekcsoport érdekelt. Ha ugyanis kiderülne, hogy a rendszer eleve hamis alapokra épült, az a politikai osztály azonnali összeomlásával lenne egyenlő.

Mintha Magyarországon erőteljesebb lenne az együttműködési hajlam…

– Az én olvasatomban az, amit rendszerváltásnak hívunk, csak egy birodalomváltás volt. A szétomló szovjet kísérletből áttoltak minket a most már egyetlenként létező, uralkodó, nyugatias globalitás függési rendszerébe. De maga a függés és az erőforrásaink kiszivattyúzása nem sokat változott, sőt rosszabb lett, nagyobb fokozatba kapcsolt. Ez a hatalom lényegesen intenzívebben és rejtettebben foszt ki minket, mint a szovjet birodalom. Az elmúlt húsz év döntően azon múlott, hogy az elitek ezen a bizonyos szuperkuruc vagy szuperlabanc szélsőségekben meg tudják-e találni azt az optimális sávot, ahol az ügyes alkudozás következtében amolyan jut is, marad is helyzet áll elő, vagyis egyezzünk meg döntetlenben: hagysz annyi értékhányadot, hogy a számodra való kifoszthatóság állapotába mindig felhozhassuk magunkat. Úgy néz ki, hogy ebből a szempontból egyértelműen Magyarország az utolsó a környező, térségbéli országokhoz képest. Sikerült a nemzet hosszú távú jövője szempontjából a lehető legrosszabb alkukat megkötni, ami annak a következménye, hogy kudarcot vallottak az elitek.

Orbán Viktor azonban kivétel: kísérletet tett egy óvatos rendszerkorrekcióra, de ennek látjuk a következményeit is. Vagyis, ahogy ő is fogalmazott: útban van. Ez a globális rendszer mindent megtesz annak érdekében (ezek a fuvolázó hangok, hogy egy Orbán nélküli Fidesszel szívesen összefeküdne az SZDSZ, ezek azt jelzik), hogy még mindig büntetésben van Orbán Viktor. Láthatólag súlyos támadásoknak néz elébe, aki akár csak arra vetemedik, hogy megpróbál a nemzetnek egy kicsit előnyösebb rendszerkorrekciót véghezvinni vagy alkumechanizmust kiharcolni. Az orbáni kísérlet kudarca azt igazolja, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy az elitek itt váltak a leginkább kollaboránssá, hanem olyan iszonyú nyomás alatt állnak, amely nem is engedi ki őket ebből a helyzetből. A globális hatalom a legcsekélyebb jelét sem mutatja annak, hogy szóba állna azzal, aki a lehető legóvatosabban is csak a rendszer korrekciójáról beszél.

Annak ellenére, hogy Gyurcsány Ferenc meggyengüléséről lehet hallani mostanában, mindennek tükrében úgy látszik, hogy a jelenlegi miniszterelnök igen jó választás volt 2004-ben.

– Ez teljesen egyértelmű. Gyurcsány Ferenc éppen azért van a helyén, mert minden globális erőnek szüksége van, ha nem is személy szerint rá, de arra az eltökéltségre, gátlástalanságra, cinizmusra, amivel nemcsak mintaszerűen végrehajtja a birodalmi diktátumokat, hanem még elébe is megy. Mindezt úgy állítva be, hogy a magyar társadalomért, annak üdvéért teszi.

Akkor a bábeli zűrzavar segédkezet nyújt Gyurcsányéknak, hiszen képesek elhitetni a társadalommal, hogy mindez, amit tesznek, nemcsak érted történik, de még jó is neked…

– Ez pontosan így van. És amíg a diskurzus tere, a nemzet önmagával való szóba állásának irányítása a részvényesek birtokában van – és az ő kezükben van, sőt ők uralják a fogalmak értelmezési rendszerét is –, addig sikeresen kommunikálhatják az intézkedéseiket.

Miképpen lehetséges a változtatás?

– Ha nem lesz valamilyen szereplője a magyar nemzetnek – ez intézmények, személyek rendszere –, amely a problémákat, a válság természetét őszintén, higgadtan kimondva létre tudja hozni azokat a kommunikációs tereket, ahol megvalósulhat a párbeszéd, amelyben a nyilvánosságban visszavonhatatlanul tematizálhatja és korrekt javaslatot tehet a rendszerek korrekciójára, ha ez nem történik meg, akkor mi állíthatná meg a jelenlegi válság mélyülését? Én nem hiszek abban, hogy ez magától megállhatna.

Vannak most olyan szereplők, akik képesek lehetnek ezt a korrekciót véghezvinni?

– Ahogy említettem, Orbán Viktor személye kétségtelenül a legnagyobb ígérete ennek, de látjuk a beszorított helyzetét. Kiss Péter és Szili Katalin elvileg érzékelik a problémákat, és időnként a megnyilvánulásaik is erre engednek következtetni. De ide kell sorolni Gazsó Ferencet is. Mindez azt jelzi: nem teljesen lehetetlen a lejtőn való megállás. A Fideszben Orbán Viktor és Mikola István, emellett az MSZP-ben is létezhetnek olyan reprezentánsok, akik felérik ésszel a válság súlyosságát. Az SZDSZ szóba sem jöhet, mert a globális rendszernek egy közvetlen nyúlványa, és ebből a szempontból az MDF-et sem tekintem másnak.

Forrás: MNO

Kategória: Megjelent cikkek, Napi hírek