Bogár László Blogja

Összefoglaló

a Kormány 1998. október 17-ei üléséről

Egy Kormány számára a következő évi költségvetés tárgyalása mindig kemény próbatétel. Különösen az, ha egy új kormány első költségvetési törvényéről van szó. A probléma nem gazdaságtechnikai, hanem esszenciálisan hatalmi természetű, hiszen az elosztási konfliktus megoldásának kényszere evidens módon hozza a felszínre a kormányon belüli ideológiai törésvonalakat. a kérdés kezelése így komoly szociálpszichológiai jártasságot és a “stick and carrot” elvének finom pszichotechnikai alkalmazását igényli. És a Miniszterelnök újra tanúbizonyságát adta ebbeli kvalitásainak. A Kormányülés — amellyel kapcsolatban merülhettek fel jogos aggodalmai — végül is a Miniszterelnök teljes győzelmével végződött.

Az aggodalmak arra épültek, hogy az előzetes egyeztetések során kiderült; az összegzett kiadási szükséglet a tervezett 4 % helyett kb. 7 %-nyi (vagyis 300 milliárddal nagyobb) államháztartási hiányt valószínűsít. Ráadásul a legnagyobb eltérés éppen a fő koalíciós partner politikailag egyébként is igen érzékyen agrártárcájánál alakult ki.

A helyszín megvalósítása is fontosnak bizonyult, hisz önmagában is nagymértékben csillapította a lappangó indulatokat a laza és oldott környezet. De a döntő mégis a Miniszterelnöknek az a taktikája volt, hogy kb. 4-5 órán át hagyta több menetben szabadon beszélni minisztereit. A beszédfolyam önmagában is terápikus hatásúnak bizonyult, ráadásul az is kiderült, hogy az ezt megelőzően drámainak látszó feszültségek valójában egyáltalán nem olyan kezelhetetlenek, mint amilyennek látszanak. Egyébként is teljesen más lélektani helyzet kétoldalú beszélgetés során ütközni a pénzügyminiszterrel, és itt a laza, kötetlen hangulatú és végül diszkrét unalomba fulladó kormányülésen újra és újra hallani a kollégáktól ugyanazokat a sztereotípiákat.

Valójában az első félóra végén el is dőlt minden, hiszen a Miniszterelnök nagyjából ekkortájt már elégedetten regisztrálhatta, hogy a Kormány tagjai — sajnos vagy szerencsére?! — változatlanul nem értik, hogy igazából miről is van szó. Erről elsősorban azzal tettek tanúbizonyságot, hogy amikor a Miniszterelnök nyomatékosan és többször is jelezte, hogy első körben az átfogó társadalmi-gazdasági stratégiai kérdésekhez illetve az ezeket tükröző makro összefüggések számaihoz lehet hozzászólni, akkor önfeledt lendülettel vetették bele magukat saját tárcájuk problémáinak részletezésébe. Sőt a legtöbben még akkor sem regisztrálták, hogy önként és lelkesen sétáltak bele az ügyes csapdába, amikor a Miniszterelnök a kör lezárása után ezt már “hivatalosan” is deklarálta. Mindez újra felhívja a figyelmet arra, hogy a Kormány tagjainak többsége valójában nem képes átlátni a történések meghatározó dimenzióit, ráadásul többnyire “low-profile” személyiség, aki valószínűleg akkor sem tudna ennek hangot adni, ha történetesen alkalmas volna a komplex áttekintésre.

Mindössze egy kormánytag — Boross Imre — jelezte, hogy megérteni is és megfogalmazni is képes azt, ami történülőben van. És diadalának tudatában a Miniszterelnök akkor már azt is megengedte magának, hogy e teljesítményéért meg is dicsérje a PHARE minisztert. A helyzet paradox voltát jelzi, hogy a Miniszterelnöknek valójában igenis szüksége volna arra, hogy minisztereinek többsége értse is a helyzetet és megfogalmazni is tudja a lényeget, hisz azok így adhatnának értékelhető segítséget neki anti-monetarista törekvéseihez. Miután azonban kezdettől nyilvánvaló, hogy ma még meglehetősen esélytelen közvetlenül konfrontálódni a Surányi által kívülről támogatott kormányon belüli monetokratákkal, így — különösen egy nehéz költségvetési csata során — a Miniszterelnöknek kényelmesebb pozíciót jelent az “inaktív” Kormány. Pedig a július 30-ai kormányülésen még dinamikus trió (Martonyi, Chikán, Járay) ma már korántsem olyan átütő erejű. Chikán jelen sem volt, ami — figyelembe véve egyébként is lankadó aktivitását és meglehetős motiválatlanságát — önmagában is elgondolkodtató. Járay láthatólag szelíd engedelmességgel fogadja el a szerény technikusi szerepet és látszólag csupán egyszerű eszköz a Miniszterelnök törekvéseinek végrehajtására. De nem árt azt se figyelembe venni, hogy — amint arról a Gazdasági Kabinet ülései tanúskodnak — ugyanilyen engedelmes eszköz Surányi kezében is. Legutóbbi közös beszámolójuk az IMF - World Bank éves közgyűléséről olyan volt, mint amilyen Rákosi és Hegedűs KV beszámolója lehetett 1956 márciusában az SZKP XX. Kongresszusáról. Vagyis miközben nem tagadták, hogy maga Wolfensohn is igen súlyosnak látja a világ helyzetét (lásd Hruscsov titkos beszámolóját), de óva intettek attól, hogy bárki ebből arra az elhamarkodott következtetésre jusson, hogy itt az idő a “monetáris szigor” enyhítésére (vagyis “töretlenül előre a lenini úton, a szocializmus építése zavartalanul folyik”). Hogy teljesen félreérthetetlen legyen mindez, hozzátették, hogy a Standard and Poors és a Moody’s árgus szemekkel figyelnek (The Big Brother watching you!) minket, és azonnal lesújt ránk szigoruk, ha a jövő évi költségvetés sarokszámai nem elég “szigorúak”.

Visszatérve mármost a kormányüléshez; bevezetőjében Járay érthető módon ugyancsak ezt hangsúlyozta. Amit elmondott az nem volt se több, se kevesebb a monetáris ideológia alapdoktrínáinál. Ezek közül is a meghatározó az un. “JOBB MAJD” teória, miszerint azért kell most megszorító költségvetés, hogy később még gyorsabb legyen a bőség növekedése. Túl azon, hogy ez a teoréma a józan észnek is ellentmond, az indoktrinációs ketrecből kiszabadult közgazdasági iskolák ma már mindenütt a világon tények sokaságával képesek igazolni ennek az ellenkezőjét.

A Miniszterelnök sajátos pozícióját az az ellentmondás határozta meg, miszerint érdekelt lett volna abban, hogy a Kormányon belül megszerveződni képes anti-monetarista blokk frontális támadást intézzen a “sarokszámok” ellen, hogy ezzel fokozza a mozgásteret. Másfelől viszont érdeket volt az egész költségvetési ügy “gyors lerendezésében” is, vagyis abban, hogy a kormánytagok ne ismerjék fel a nekik felkínált lehetőséget. Ezt a sajátos kontradikciót végül az első kör lezárása során kikerülhetetlenül úgy próbálta feloldani, hogy jelezte, ettől kezdve értelmezhetetlen minden többletigény, mindenki kizárólag csak akkor fogalmazhat meg ilyet, ha rovatszintig bezárólag megjelöli a helyet, ahonnan (és akitől!) el gondolja venni a forrást. Ebben egyszerre volt benne a kicsit ironikusan “lecikiző” megkönnyebbülés, de a didaktikus korholás is amiért a kormánytagok elszalasztották a lehetőséget arra, hogy pl. a 4 %-os hiány “felpuhításával” növeljék a mozgásteret. S bár Boross méltán részesült Miniszterelnöki Dicséretben amiatt, hogy elegáns óvatossággal ugyan, de mindent kétségbevont, sőt megérintette a tabuk tabuját, az adósságkezelési komplexumot is, ez nem helyettesítette a kormányon belüli koherens antimonetarista koalíció megszerveződését. Való igaz, kicsit tragikomikus átélni, hogy miközben a Kormány nagy vehemenciával vitatkozik néhány milliárd forintos tételeken, a költségvetés legnagyobb kiadási pénztömbjét jelentő — közel 800 milliárdos — adósságszolgálatról szó sem esik. Pedig minden egyes kamatszázalék 60 milliárd forint sorsát dönti el automatikusan.

Ami leginkább meglepő, az Torgyán koncepciótlansága volt. Láthatólag ő sem ismerte fel a lehetőséget (vagy ha fel is ismerte, nem élt vele), hisz még csak nem is utalt a sarokszámok felpuhításának lehetőségére. Lényegesen szétesőbb volt, mint annak idején a július 30-ai kormányülésen, és miután meglehetősen redundáns szóözönével láthatólag sikertelen volt, mindezt azzal tetézte, hogy a vége felé egy teljesen szervetlen és végiggondolatlan támadást intézett a Miniszterelnök ellen: NEM! a költségvetésre címmel kilátásba helyezve a nyílt hadiállapotot. (Pedig nem sokkal előtte még elemében volt, amikor a jó tanuló szerepében sütkérező környezetvédelmi miniszterre rápirított, hogy “Mással is vizsgáltassátok át azt a költségvetést Pali, mert ha a PM elfogadja, akkor biztos, hogy rossz…!”) Ám az addigra már régen a biztos győztes pozíciójában lévő Miniszterelnök azt is megengedhette magának, hogy csak annyit reagáljon minderre miszerint az október 22-i kormányülésig dönt a vitatott kérdésekben “… addig pedig mindenki — saját politikai belátása szerint — azt és úgy nyilatkozik, amit és ahogy akar…”. Torgyán kétségtelenül nehéz helyzetben van, hisz a kisgazdák előrelátható választási veresége várhatólag felerősíti majd a személye elleni támadásokat pártján belül. Döntő fontosságú tehát számára a költségvetési “fronton” megszerzendő győzelem, ám minden jel szerint itt is vesztésre áll, hisz jó esetben a felét vagy harmadát érheti el követeléseinek. Valószínű bőkezűbb lehetett volna vele a Miniszterelnök, amennyiben az agrárminiszter kész az élére állni egy a 4 %-os deficit küszöb felemeléséért vívott kormányon belüli lázadásnak. Ám Dr. Torgyán úgy látszik ezt túl kockázatosnak tartotta volna, hisz láthatólag mindent igyekszik megtenni annak érdekében, hogy a másik oldal felé is szalonképes maradjon. Természetesen korai lenne őt még leírni, de tény, hogy politikai pályájának legkeményebb kihívásaival kell rövidesen szembenéznie.

Ez a kormányülés is nyilvánvalóvá tette, hogy Torgyán József is csak igen mérsékelt sikerrel lehet a Miniszterelnök kihívója, a többi kormánytag esetében pedig a kérdés komolyan fel sem vetődik. A legnagyobb vitakérdést jelentő KHVM, BM, HM és NKÖM miniszterei ugyan az apparátusok által felkészítve “felmondták a leckét”, de sem arra nem voltak képesek, hogy éljenek a “sarokszám-módosító” kör adta lehetőségekkel, sem arra, hogy bármilyen értelemben a Miniszterelnök kihívói legyenek. Aki újra bebizonyította, hogy minden dimenziójában uralja a Kormányt. És aki azt is egyértelművé tette, hogy ez még “nem a mi költségvetésünk”. Vagyis, hogy komolyan készül az áttörésre, annak a helyzetnek a megváltoztatására, hogy ne a PM-MNB monetáris komplexumának doktrínái, és az általuk közvetített külső egyensúlyi követelmények szimpla derivátumai határozzák meg a magyar társadalom fejlődési irányait. Az első költségvetés erre még nem kínált számára valós lehetőségeket. A jövő nagy kérdése, hogy az általa használt — kétségtelenül virtuóz és módfelett hatékony — hatalom-technikák elégséges garanciát jelentenek-e az áttöréshez.

Budapest, 1998. október 19.

 

Kategória: Írások, tanulmányok