Bogár László Blogja

Összefoglaló

a Kormány október 22-i üléséről

A Miniszterelnök ugyan már az előző — október 17-ei — kormányülésen teljes győzelmet aratott, de azért ennek a kormányülésnek is volt tétje. Elsősorban az, hogy végül is ki és milyen arányban lesz vesztes, és hogy milyen pszichotechnikákkal kezeli a Miniszterelnök a kialakuló és valamilyen értelemben hosszútávra rögzülő frusztrációkat. Az ülés azzal a furcsa fordulattal kezdődött, hogy a kormány elnöke jelezte: csupán a vita kezdetén lesz jelen és a továbbiakban Kövér László vezeti az ülést Stumpf István segítségével. Mindez még akkor is elgondolkodtató, ha érvei, miszerint az esti ünnepi beszéden még sok formálni való van, kétségtelenül méltánylandóak. Meglehetősen szokatlan azonban, hogy egy fontos ülés vitáját nem személyesen a kormányfő vezeti. Amennyiben döntésében taktikai elemek is közrejátszhattak — és ezt azért teljesen nem zárhatjuk ki — nagyjából az alábbiakra gondolhatunk. Az általános ok valami olyasféle lehet, hogy intézményesíteni kívánja egyre nyilvánvalóbb karizmáját, vagyis azt, hogy a személye, mint institúció nem része a Kormánynak, hanem az afeletti térben helyezkedik el. És akkor és úgy vonja ki ezt az intézményt a Kormány közvetlen teréből amikor csak jónak látja. “Delegált karizmája” ilyen esetekben formális és informális miniszterelnök helyetteseire; Kövér Lászlóra és Stumpf Istvánra szállnak. Ez egyúttal valamiféle tesztje is a “leosztott karizma” működésének. Jelezni kívánta ezzel így, hogy az elmúlt napok során meghozta döntését a költségvetés alapvető kérdéseiben, de az ítéletek kihirdetése illetve az esetleges elégedetlenkedők megfegyelmezése már nem feltétlenül az ő feladata. Nem kívánt ütközni, sőt egyáltalán szóba elegyedni sem a jegybank elnökkel, akiről sejthető volt, hogy frontális támadást intéz a költségvetés általános gazdaságstratégiai keretei ellen. Nem kívánt közvetlenül tanúja lenni annak sem, hogy hogyan asszisztál Surányinak a Kormányon belüli monetáris blokk és hogy milyen erőtlen, koncepciótlan és széteső az önmagát megfogalmazni és megszervezni képtelen másik oldal. (Nyilván őt is elgondolkodtatta Eötvös Pál végtelenül gonosz, ám professzionális alaposságú múlt pénteki — a száz napot értékelő — írásának az a része, melyben a szerző mélységes megelégedéssel állapítja meg, hogy az igen veszélyes irányokba elkalandozó Orbán kormánynak szerencsére van egy stabil, a kontinuitás kiszámítható biztonságát sugárzó része, és ez a gazdasági blokk.)

De térjünk most már vissza a Kormányülés kronológiájához. Járai rövid bevezetőjénél még jelen volt a Miniszterelnök, és így alakalma lehetett pl. arra, hogy amikor a nyilván Freud-i elfojtási problémákkal küzdő pénzügyminiszter egy pillanatra megakadt (“Na hát hogy is hívják ezt…?), akkor ő mormolja el a választ: “CSALÁDI PÓTLÉK!”. A bevezető egyébként semmi újat és/vagy lényegeset nem tartalmazott. Járai elmondta, hogy a “nemzetközi pénzügyi körök” a 4 %-os (pontosabban 3,95 %-os) hiányt is soknak tartják. Jelezte, hogy a fő veszteseknek (FVM, KHVM, HM) legfeljebb a vagyonfelélés marad, vagy ami ezzel egyenértékű, a saját bevételek fokozott felhasználása. Hogy a NATO felé ígért 1,41 %-os kötelezettséget nem tudjuk teljesíteni és hogy “az infrastrukturális kérdéseket pedig oldja meg a magán tőke…”.

Járai bevezetőjét és a Miniszterelnök távozását követően Kövér László vette át az elnöklést, és többé-kevésbé ugyanolyan hiábavaló módon bíztatta a Kormányt arra, hogy először az általános kérdésekhez szóljon hozzá, mint öt nappal ezelőtt a szentendrei ülésen a Miniszterelnök. Az egy Boross Imrén kívül más továbbra sem mutatkozott alkalmasnak élni ezzel a lehetőséggel. Pedig most volt egy igen lényeges különbség: “részt vett és felszólalt az MNB elnöke”.

Surányi azzal kezdte, hogy meglehetősen borúsnak látja a jövő évet ha a Kormány valóban ezzel a költségvetéssel kíván elindulni. A legsúlyosabb érve az volt, hogy az elsődleges szufficit legfeljebb 1 %-osnak látszik, holott a “nemzetközi helyzet fokozódása” miatt most már nem is 2,5 %-ra, hanem valójában 3 %-ra volna szükség. Ha mindez így marad, akkor szinte biztosra vehető, hogy ténylegesen legalább 5 %, de inkább 5,5 % körüli államháztartási hiány várható a jövő évben. Tudomásul kell venni, hogy folytatódik a tőkekivonás, ami már így is közel jár a 3 milliárd dollárhoz, és hogy a GDP belső felhasználása 0,7 - 0,9 %-kal nagyobb dinamikát mutat, mint a GDP termelése. Mindez már jövőre is súlyos, 2000-ben pedig kezelhetetlen fizetési mérleg hiányt válthat ki. Ám még ezt megelőzően — prognózisa szerint jövő májusban — “új gazdaságpolitikára és új költségvetésre lesz szükség”.

E drámai monológot követően Kövér László Járaihoz fordult, hogy reagálna esetleg a jegybank elnök szavaira. Abból, ahogyan a pénzügyminiszter készségesen osztotta az elnök aggodalmait, jó okkal következtethetünk arra, hogy egyeztetett akcióról van szó, amelynek célja aligha lehet más, mint a Kormány megfélemlítése. Amitől is — mintegy alátámasztva Eötvös Pál előlegezett bizalmát — derekasan kivette most már részét Chikán Attila is, mintegy bepótolni igyekezvén 17-ei hiányzását. Alig leplezett támadása a Miniszterelnök ellen, miszerint “kinevettetjük magunkat külföldön a lépten nyomon hangoztatott hurrá-optimizmusunkkal” jól jelzi, hogy Surányi jelenlétében (és különösen a Miniszterelnök távolléte esetén) a monetáris tengely tökéletesen működik.

Ezt még inkább kiemelte az a kissé zavaros közjáték, melynek során — részben talán Kövér félreértett biztatására — Mellár Tamás —tévesen értelmezve saját státusát — konfúz, bár dallamában kétségtelenül anti-monetarista fejtegetésbe bonyolódott. Értelme és haszna nem igen volt, viszont alkalmat adott Surányinak arra, hogy egy újabb hozzászólásban most már alig leplezett brutalitással verjen szét minden intellektuális ellenállást. Fenyegető elszántsággal védte meg a main-stream dogmákat, megsemmisítő csapást mérve Mellár és Boross érveire. Két mozzanatot talán mégsem árt kiemelni az általa elmondottakból, mert mindkettő jól demonstrálja a manipulatív véleményhatalom működését.

Az egyik az adósságkezeléssel kapcsolatos. Boross, akárcsak 17-én most is jelezte, hogy mulatságos, hogy miközben néhány milliárdos tételeken folyik a huzakodás, senki nem vizsgálja, hogy a több mint 6000 milliárdos adósságállományért fizetendő kamat vajon milyen erők játékaként is alakul ki. Pedig érdemes lenne kicsit nagyobb gondot fordítani minderre, hisz a kamatok egyetlen százaléknyi mozdulása 63 milliárd forinttal változtatja meg az államháztartás kiadási oldalát. Surányi mindent elsöprő érve erre az volt, hogy az államadósságot finanszírozó papírok átlagos futamideje 16 hónap, tehát a jövő év már teljesen determinált, így a felvetés teljesen irreleváns. Azt az “apróságot” azonban már “elfelejtette” hozzátenni, hogy viszont most még teljesen nyitott a 2000. év állampapír konstrukcióinak rendszere, tehát az államadósság-kezelő központ alattomban most építi fel azt a szerkezetet, amelyről ő majd jövőre mondhatja el újra, hogy “Ja kérem, hát itt már sajnos 100 %-os a determináció…”.

A másik az a szintén Borosstól származó gondolat miszerint az exportvezérelt növekedési pálya permanens erőltetése helyett, lassan talán a belső társadalmi-gazdasági aktorokra és mozgásokra épülő stratégia is létjogosult lehetne, s külön kiemelte a lakásépítés dinamizálásának sokfelé szétáradó kedvező hatásait. Boross is, Surányi is pontosan tudják, hogy ez a kérdés magyarul így hangzik; továbbra is a hazánkba települt multinacionális tőkestruktúrák üzemelési feltételeinek a fenntartása az egyetlen feladatunk, vagy maradt még csekély autonómia és szuverenitás a belső mozgástér bővítésére. Surányi megsemmisítő erejű válasza csupán annyi volt, hogy erre egyszer már történt kísérlet 1993-94-ben és csak a Bokros-csomag beavatkozása mentette meg az országot az ennek nyomán előálló katasztrófától. Vagyis a globális főhatalom úgyis megtorol minden autonómia-törekvést, ezért jobb ha elfelejtjük ezeket az ábrándokat.

Surányi és monetáris pajtásai a Kormányon belül tehát triumfáltak és ez az intermezzo újra felhívja a figyelmet az alapkérdésre. Nevezetesen arra, hogy vajon van-e, lehet-e bármilyen esély a Kormány újfajta társadalomfilozófiára épülő stratégiája sikerének ilyen feltételek között?

A megszeppent miniszterek asszisztenciája mellett Kövér László így aztán kissé megkönnyebbülten lezárta az “általános vitát”, ami végül is nem volt más mint a Surányi vezette hatalmi blokk látványos flottatüntetése annak érdekében, hogy egyszer s mindenkorra elvegye a kormánytagok kedvét bárminő renitens akciótól.

Ami még hátra volt az az “ítélethirdetés” a fejezeti főösszegeket illetően, valamint a miniszterelnöki fegyelmező hatalom leosztott karizma keretében való működésbe hozása.

Az elmúlt hetek potenciálisan legveszélyesebb konfliktusa az FVM miniszterrel a két kormányülés között úgy látszik teljesen megoldódott. Torgyán József a jelek szerint kielégítőnek találta az eredeti követelései jó egyharmadának a teljesítését, amiben nyilván közrejátszhattak az önkormányzati választások fejleményei is. A két fő vesztes így végül is a KHVM és a HM lett, ám itt két szociológiailag teljesen eltérő szerkezetű döntésről van szó. a KHVM esetében nem közvetlenül maga a tárca, hanem az általa koordinált társadalmi-gazdasági szegmens érdekérvényesítő képessége csorbult. Pontosabban kimondatott, hogy autópálya a jövőben csak piaci konstrukcióban épülhet és nyilván csak akkor, úgy és ott, amikor és ahol a piacképes individuumok adott “összlete” azt képes és hajlandó megfinanszírozni. A döntés nyilvánvalóvá teszi, hogy Katona Kálmán — egyelőre legalábbis — nem volt képes a kormányon belül nyílt viták során tisztázni a hatalmas tőkeigényű infrastrukturális mega-projektek finanszírozási konstrukcióinak alapelveit. Veresége, és a Miniszterelnök és közötte kialakuló kommunikációs feszültségek érthető módon vezettek ahhoz a kétségtelenül szomorú helyzethez, hogy a kormányülés “fegyelmező” szakaszában a legalább arcának megőrzését lehetővé tevő esélyekért könyörgött — hiába. Kövér László ugyanis legfeljebb megértéséről és együttérzéséről tudta biztosítani a minisztert ám a leghatározottabban elutasította annak lehetőségét, hogy a kormány tagjai eltérő véleményüket a nyilvánosság elé tárják.

A másik nagy vesztes a HM. A képlet itt némileg bonyolultabb, mint a KHVM-nél, hiszen az itt előállított “fő termék” egy szimbolikus jószág: a katonai értelemben vett nemzetbiztonság. Ráadásul a NATO csatlakozás utolsó fázisában vagyunk. Ami a kormányülésen történtekből rekonstruálható az kb. annyi, hogy Szabó János a kisgazda pártelnök és a külügyminiszter részben cselekvő támogatásával közvetlenül lobbyzott a NATO központ legmagasabb rangú vezetőinél, hogy a GDP 1,41 %-os magyar elígérkezés a költségvetésben feltétlenül megjelenjen. Az akció érthető módon felháborította a Miniszterelnököt és ez vezetett a megtorláshoz. Érdekes kísérőjelensége volt a történteknek, hogy még Torgyán József taktikusan teljes visszavonulót fújt, és kilépett minisztere mögül, Martonyi következetesen ragaszkodott álláspontjához, és világossá tette, hogy itt nem jogi természetű elkötelezettségről van szó a NATO felé. A helyzet ennél súlyosabb: a szavahihetőségünk forog kockán, így morálisan sokat veszthetünk azon, ha ezt most nem teljesítjük. Ám Kövér László világosan értésére adta a Kormánynak a megfellebbezhetetlen ítéletet. Szabó János egyetlen szó nélkül vette tudomásul mindezt, majd kisvártatva távozott is az ülésteremből. S mindezzel a vártnál simábban, véget ért a jövő évi költségvetési processzus első — kormányzati — szakasza. A Miniszterelnök fölényes, gyors és határozott győzelmet aratott és rögzítette azokat az alapvető hatalomtechnikákat amelyek szerepet játszhatnak a belső konfliktusok során. Bár a második, parlamenti szakaszban még jó néhány összeütközésre lehet számítani, semmi okunk feltételezni, hogy bármi komolyan veszélyeztesse a költségvetés időben történő elfogadtatását.

Budapest, 1998. október 26.

 

Kategória: Írások, tanulmányok