Bogár László Blogja

Kétezerkettő avagy a lefejezett jövő

Adalékok

 

a polgári kormány törekvéseinek ontoszociális szerkezetéhez

Ha késői korokból tekintünk vissza 2002, vagy kicsit Orwellesebben: “Kétezerkettő”, vészterhes áprilisára, természetesen adódik majd a párhuzam 2002. április 22-e és 1956 november 4-e között. (Az már csak a hab a történelmi abszurditás eme tortáján, hogy április 22 – az “új rend” első reggele – egy olyan ember születésnapja, akit történetesen Vlagyimir Iljics Uljanovnak hívtak.)

Akárcsak 1956. november 4-e, 2002. április 22-e is egy szépreményű kísérlet eltiprásának első napját jelzi. Akárcsak akkor, most is olyan hatalmas külső és belső erők rejtett koalíciója söpörte el a kísérletet, ami talán eleve reménytelennek minősíti az objektív elemző számára mindkettőt. Hogy valójában mi is zajlott le, és hogy mi is e kísérlet és megsemmisítésének történelmi mozgatórugója, azt valószínűleg csak nagyobb távlatból ítélhetjük meg helyesen. Szükség van azonban egy olyan vázlatos áttekintésre már most is, ami legalább abban segít, hogy a pusztulás és értékroncsolás dimenziói ne legyenek nagyobbak a kikerülhetetlennél. Az alábbi “gyorselemzés” ehhez kíván szerényen hozzájárulni.

Ahhoz, hogy ez valamennyire is helytálló legyen, elsősorban arra van szükség, hogy radikálisan szakítsunk a “mainstream” megközelítési módnak azzal az egész hamis tematizációs szerkezetével, ami az ún. “rendszerváltozást” körülveszi, magyarázza. Hogy e szakítás dimenziója világos legyen, az alábbiakban három indulóhipotézist szeretnék megfogalmazni, majd a továbbiakban helyességüket bizonyítani.

1.) A “valóságos” rendszerváltozás 1990-ben NEM ELKEZDŐDÖTT, hanem BEFEJEZŐDÖTT, a lényegi hatalmi átrendeződés ugyanis az avatatlan többség elől elrejtve a 80-as évek során játszódott le.

2.) Az ún. “rendszerváltozás” NEM a szabadság és a szuverenitás visszaszerzésének folyamata, hanem csupán egy jóval kifinomultabb, ám egyben brutálisabb alávetés, “NEM-SZABADSÁG” rejtett hatalomszerkezetének kialakulását jelenti.

3.) A polgári kormány, de legfőképpen Orbán Viktor személyes történelmi teljesítménye elsősorban abban áll, hogy a kelet- és közép-európai országok között ez az első kísérlet volt arra, hogy a legitim uralmi szféra egy reprezentánsa, szembeszállva a valóságos hatalmat gyakorló rejtett globális illegitim tőkestruktúrával és hazai komprádor ügynökhálózatával, elinduljon a szuverenitás visszaszerzésének útján. S a kísérlet elbukott ugyan, de tanulságai, és európai sőt globális következményei felmérhetetlenek.

Lássuk először is az első hipotézist. A mainstream politológia ugyan létrehozta a hamis tematizáció egész verbális katedrálisát az ún. “szocializmus” értelmezésére, de ez a valaha grandiózusnak látszó építmény ma már erősen rogyadozik. Egyre világosabbá válik ugyanis, hogy ez a bizonyos szocializmus valójában oligarchikus politikai kapitalizmus volt. Egy olyan rendszer, amely nemhogy alternatívát nem nyújtott a történeti-filozófiai értelemben vett “magán” meghaladására” – amint pedig ezt magáról hirdetni szerette – hanem éppen ellenkezőleg, a végletekig fokozta annak minden embertelenségét. Szemben tehát a western modernizáció globális kapitalizmusával, annak alapvető létminőségét alkalmazó, de azt szertelenül túlhajtó, saját szertelenségének mocsarába végül belefulladó “eastern” modernizáció kapitalizmusa bukott meg visszavonhatatlanul a 80-as évek elejére “szocializmus” néven. Elitje azonban, főként Magyarországon, már a 70-es évek második felében igen intenzíven elkezdte kiépíteni “intim liasonját” a planetárissá táguló western modernizáció rejtett hatalomszerkezetével. (Mellesleg e rejtett és illegitim hatalomszerkezet a globalizációnak nevezett jelenség belső lényege, de erről később részletesen lesz majd szó.)

A Valutaalap – Világbank tagság 1982-ben már egyértelműen azt jelzi, hogy az “eastern” modernizáció összeomló konstrukciójából kimenekülni kívánó komprádor elitek megkezdték az új “szuverenitás-gazda” uralmi szerkezetének felépítését. 1982-88 között mind az anyagi javak termelésének világában, mind a szimbolikus, kulturális, spirituális javak világában lezajlott az a rejtett intézményi-szerkezeti váltás, amely eleve determinálta a leendő “szép új világ” értéktermelési és főként elosztási folyamatait. A folyamat levezénylői főként a politikai nagytőkésekből, a trockista-lukácsista doktrinerekből liberális entellektüellé átvedlő filozófusokból és az ún. reform-közgazdászok liberokrata szélsőségeseiből verbuválódtak a politikai Aczél-ipari művek globális védernyője alatt.

(A történelmi hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy jóval szegényesebb, gyatrább, naivabb, bár spirituálisan kétségkívül emelkedett “szövedékben”, de elkezdett felépülni a fentiektől létminőségében elétérő ontoszociális alternatíva is: Csoóri és Pozsgay emblematikus figuráival az élen. Számos behozhatatlan hátrányai közül a leglényegesebb az volt, hogy még az Aczél-féle globalo-komprádor létstratégia mindhárom fő szerkezeti elem felépítésére képes volt, az utóbbi “nép-nemzeti” létstratégia csak a középső spirituális elemben jeleskedett. Sem saját uralmi elitje, sem saját “társadalom-gazdász” elitje nem volt.)

Mire az 1988-90 közötti nagy politikai “show” műsor elindul, amelynek már csupán annyi a funkciója, hogy az avatatlan és saját történelméből kizárt vesztes többség számára látványos hókusz-pókuszokból vonjon ködfüggönyt, már kész a lényegi hatalomszerkezet. Az amerikai típusú globalo-modernizációt vezérlő jogi-intézményi rendszer, az anyagi és szimbolikus javak termelését és elosztását szabályozó elvek, intézmények, illetve a globális “kiválasztó hatalom” által megbízhatónak tekintett ágensek diszkrét stockja készen áll.

Az ún. “rendszerváltozás” utólag “történelmi” jelzővel illetett eseményei mind-mind szánalmasan jelentéktelen epizódok csupán; a lejátszástechnikai felszín színpadának egyszerű kellékei.

Az első ún. “szabad” választás eredményének finom megkomponálása pedig egyenesen bravúros mestermunkának számít. A legfőbb cél, nevezetesen, hogy minden politikai alakzatban a rejtett vagy nyílt globalo-komprádor elit kapjon domináns szerepet, de amorf, zavaros, szétszórt és alávetett formában jelen legyenek a nép-nemzeti létstratégia hívei is, lényegében tökéletesen sikerült. Az egyetlen kivétel a globális hatalomszerkezet lokális célszerszámaként üzemeltetett SZDSZ, amely értelemszerűen a politikai Aczél-ipari művek ideológiailag tökéletesen homogén intézménye. A folyamatokat vezénylő “belső-párt” számára persze kérdés volt, hogy lehet-e, szabad-e, kell-e az SZDSZ-t, mint az ontológiai világ-ÁVO helyi rezidenturáját nyíltan közszemlére tenni s politikai tömegcikként alávetni az ugyan általuk szabályozott, de teljesen mégsem meghatározott “piac” hullámzásának. Ám végül mégis az az álláspont győzedelmeskedett, amely úgy vélte, hogy egyfajta óvatosan mozgatott “lét-határőrként” feltétlenül szükség van a nyílt jelenlétre. Ennek okát abban látták, hogy ugyan a pártok hamis kettős szerkezete szinte lehetetlenné teszi a népi szocialistáktól (nemzeti baloldal) a nemzeti szocialistákig (nemzeti jobboldal) terjedő nemzeti nagykoalíció létrehozását, de mivel a nemzet mentális és spirituális kiürítése ekkor még csak az elején tartott, a fenti nagykoalíció minden áron való megakadályozása szigorú és közvetlen felügyeletet igényel.

Az 1990-94 között hivatalban lévő kormány lényegében teljes alávetettségben vegetált. Ha nincs paktum, akkor formálisan és technikailag is megbénul a működése, a végül is megkötött paktummal viszont, mint kiderült, szabad kezet adott a legnagyobb erejű illegitim globális véleményhatalom (a köztársasági elnök), illetve tematizációs és értelmezési hatalom (média) zavartalan felépüléséhez. A taxis-blokád demonstratív megszervezésével azt is megüzenték a paktum ellen lázadóknak, hogy az alternatíva a gyilkos polgárháború.

A Kormány ettől kezdve már valójában csak bábként asszisztálja végig a négy évet, és csupán némileg lassítani tudja a gyorsan kiépülő globális tőkestruktúrák kifosztó tevékenységét. A nemzeti vagyon nagyobbik fele odavész, mai áron legalább 100 milliárd dolláros kár éri az országot négy év alatt, a reálbérek 1993-ban a húsz évvel azt megelőző szintre esnek vissza.

Az MDF-kormány ugyan tehetetlen és engedelmes báb, de a kifosztás dinamikáját a megbízók feleslegesen lassúnak találják. Fel kell tehát gyorsítani az anyagi javak világának privatizációját, liberalizációját és deregulációját, és meg kell kezdeni a humán javak világának hasonló típusú brutális átalakítását, ami az “államháztartási reform” fedőnevet viseli. Ám mindezt már csak a kormányzati hatalom közvetlen birtokbavételével gondolja véghezvihetőnek a globalo-komprádor elit. Óvatosságból azonban a közben hatalmasra növelt és vírusként genetikailag átkódolt MSZP-t gazdaszervezetként használva meri végrehajtani.

A közvetlen – vagy inkább majdnem közvetlen – országlás emblematikus mozzanata a Bokros Lajos nevével fémjelzett nyílt globalo-komprádor diktatúra. Egy metaforával megvilágítva, az akció ahhoz hasonlatos, ami a kínai kulturális forradalom iszonyú mészárlása alatt vált rutinszerűvé: nevezetesen, hogy a kivégzettek családja kapott egy precízen kiállított számlát, amiben részletesen felsorolták a fogva tartás és kivégzés költségeit a kivégző osztag napi díjától a puska amortizációján át a lőszer költségéig. Vagyis berendezkedő globális tőkestruktúrák az alávetettekkel még saját alávetésük és fegyelmezésük céljaira szolgáló intézményrendszer kiépítésének, sőt üzemeltetésének költségeit is megfizettetik (a természetes és rutinszerű, mondhatni every day life’s kizsákmányoláson kívül persze). Ma már közhelyszerű tény ugyanis, hogy a Bokros-féle brutális beavatkozás indoka, pontosabban ürügye az volt, hogy a fizetési mérleg és a költségvetési mérleg egyszerre kezdett romlani. Ennek okaként Bokros a “túlfogyasztást” jelölte meg. Csak éppen nem részletezte, hogy ki is az a “lakosság”, aki “túlfogyasztott”. Pedig érdemes lett volna részletezni, mert izgalmas részletek derültek volna ki. Például, hogy a külkereskedelmi és a fizetési mérleg jelentős romlása főként a külföldi hitelfelvételekkel önmagukat “felinstalláló” multinacionális vállalatoknak köszönhető, de mondhatni csupán technikai és átmeneti jellegű, hiszen az export-orientált fejlesztések “termőre fordulása” automatikusan helyreállítja az egyensúlyt. A globális pénzszivattyú sikeres működtetése érdekében azonban nemcsak abban nem segítettek, hogy e türelmi idő rendelkezésre álljon, hanem példátlan módon, ők maguk kezdték el a nemzetközi pénzvilág előtt hisztérikusan dramatizálni a helyzetet. Így a teljesen alaptalanul egekbe szálló kockázati felár még tovább növelte a magyar társadalomból kiszivattyúzható értéktömeget.

1996-ra a magyar reálbérek a 30 évvel azelőtti szintre zuhantak vissza és a magyar munkaerő ára relatíve fajlagosan az 50-es évek elejének szintje alá sűllyedt. E békeidőben példátlan kifosztási folyamatot tette volna teljessé a humán javak reprodukciójának teljes privatizálása, amely a liberokrata keresztségben az “államháztartási reform” fedőnevet kapta. A nyugdíjrendszer és a családtámogatás intézményrendszer szétbontása elkezdődött, ám a folyamat befejezése, valamint az oktatás és egészségügy privatizálása az újabb ciklusra maradt.

Máig sem egészen világos, hogy valójában miért és hogyan engedték át 1998-ban a kormányzati hatalmat. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy a “szuverenitás-gazda” és helyi rezidentúrája úgy látta, hogy Horn Gyula és az MSZP “ős-pártjának” visszaszorítása több haszonnal jár, mint az az esetleges veszteség, ami a FIDESZ-es “fiúk” átmeneti országlásával járhat. Az “ős-párt” ugyanis olyan “belső gazdaságot” üzemeltetett, amely bosszantóan nagy arányban vont el erőforrásokat a globális tőkestruktúrák helyi hatalomgazdaságából, és ennek visszaszorítása feltétlenül szükségesnek látszott. Egyébként is – gondolták – az eredeti liberokrata beállítódás felerősítésével a FIDESZ-ből egész takaros globalo-komprádor váltópárt válhat. Ám a dolgok nem egészen elképzeléseik szerint alakultak.

Orbán Viktor ugyanis, megrendítő tanulási kapacitásról tanúságot téve, megkezdte a szuverenitás helyreállításának egyedülálló kísérletét. Nemcsak, hogy nem folytatta a humánjavak újratermelésének privatizációját, hanem látványosan “renacionalizálta” azt, esélyt teremtve ezzel arra, hogy az emberi minőségek reprodukciós folyamatai a család intézményének megerősítésével összekötve olyan mentális és spirituális öngyógyító energiák szabaduljanak fel, amelyek visszafordíthatják az előző évtizedek roncsolási tendenciáit. Kemény kézzel visszaverte saját “belső pártjának” liberokrata kísérleteit is, pl. az egészségbiztosítási rendszer először nyílt, aztán rejtett privatizálására. Szintén igen kemény intézményi ellenállást leküzdve keresztülvitte a nyugdíjrendszer olyan átalakítását, amely sikeresen akadályozhatja meg, hogy az e rendszerekben felhalmozódó erőforrások a globális pénzfolyamok áramlatai felett rendelkező struktúrák ellenőrzése alá kerüljenek.

Kemény konfliktusokat vállalva újra valóságos intézménnyé tette az állami árszabályozást, esélyt adva jelentős társadalmi csoportoknak arra, hogy ne legyenek kénytelenek megfizetni a globális monopol árakat (gáz, gyógyszer stb.). Akkor, amikor ugyanez a struktúra a magyar társadalom döntő hányada számára eleve kizárja olyan teljesítmények megszerzését, amelyek e globális árak fedezetét képezhetnék.

Ha kellett, erővel és elszántsággal, ha kellett, agyafúrt találékonysággal, de következetesen szembeszállt a Washington konszenzus liberális “szentháromságának” “Privatizálj, Liberalizálj, Deregulálj” doktrínájával. Vagyis volt bátorsága szinte minden ponton szembe menni az ún. “rendszerváltozás” hamis alkujából adódó kényszerekkel.

Mindezzel láthatólag kiváltotta az illegitim globális főhatalom és a helyi ügynökhálózat haragját és ellenállását. Óriási erőket összpontosítottak kísérlete és személye ellen. A globalo-média egész értelmező és tematizációs hatalma folyamatosan mindent megtett annak érdekében, hogy őt magát és kísérletét meghiúsítsa.

A kísérlet ugyan tehát elbukott, de az írás immár ott van a falon. A most zajló folyamatok ugyanis drámaian világítanak rá arra, hogy valójában nem ő, hanem éppen ellenkezőleg, a rendszerváltozás hazug és hamis globalo-komprádor 12 éve tartó folyamata bukott meg. Magyarországon legitimitási vákuum és forradalmi helyzet alakulhat ki. Olyan helyzet, ahol a saját történelmünkből eddig sikeresen kizárt tömegek “Alkotmányozó Nemzetgyűléssé” válva kezükbe veszik saját sorsuk irányítását.

Kategória: Írások, tanulmányok