Bogár László Blogja

Nemzet-Program

Vázlat

I. Bevezetés

Ez az írás arra tesz kísérletet, hogy felvázolja azt a válság-teret, amelyben a magyar társadalom jelenlegi folyamatai zajlanak, és megfogalmazza azt a nemzet-stratégiát, amely e válságból kivezethet minket.

Ez a törekvés ma még szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Ennek fő oka, hogy olyan erős a fő-áramlatbeli megközelítési módok uralma, hogy „új nyelven” megszólalni az elszigetelődés, sőt megbélyegzés, esetleg nevetségessé válás veszélye nélkül lehetetlennek látszik. Már pedig, mint azt megmutatni igyekszünk, „új nyelven” kell megszólalni, mert az uralkodó értelmezési keretek, és fogalom-készletek magyarázó ereje elapadóban van, látványosan kiderülni látszik, hogy nemcsak alkalmatlanok, de kifejezetten akadályát képezik a válság leküzdésének, mintegy tovább mélyítik azt. Ez a válság ugyanis, amelyben a magyar társadalom van, olyan komplex és olyan mély, hogy csak egészen új „narratívák” segítségével írható le. A káosz-elmélet szerint, ha egy in-determinisztikusan determinisztikus komplex rendszerben olyan intenzitású örvénylések zajlanak, mint amilyenek a mai magyar társadalomban, akkor ott olyan rohamosan csökken a jövőre vonatkozó prognózisok, illetve a jövőt aktívan befolyásolni kívánó tervek megbízhatósága, hogy az adott rendszer kezelhetőségének fenntartása csak az addigi paradigmák meghaladásával képzelhető el. Ellenkező esetben a rendszer gyorsuló ütemben dezintegrálódik, a szétroncsolódás öngerjesztő mechanizmusai végzetes és visszafordíthatatlan folyamatokat indíthatnak el.

Az írás arra is kísérletet tesz, hogy ne funkcionális és ágazati széttagoltságban, hanem egységes átfogó megközelítésben igyekezzen feltárni a magyar társadalmat sújtó válság dimenzióit, és fogalmazza meg a kivezető utakat. Mindez igen komoly módszertani nehézségeket jelent, amelyek meghaladásának esélyei ma még bizonytalanok. Külön is hangsúlyozni kívánjuk, hogy radikálisan szakítani próbálunk az uralkodó megközelítésnek azzal az „evidenciájával”, hogy a válság kizárólag, vagy főként gazdasági, és így megoldásának kulcsa is a gazdaságban keresendő. Mi ezt fordítva látjuk, a válság okainak mélyén főként nem-gazdasági, és az uralkodó társadalomtudományi elméletek számára javarészt feltáratlan és megragadhatatlan összefüggések húzódnak meg, így a gazdaság válsága inkább már csak a felszínen jelentkező „származtatott” következmény. Egyébként is úgy véljük, hogy nincs „semmiben lebegő” gazdaság, csak a társadalom komplex öko-szocio-kulturális gazdálkodási folyamata létezik, amelynek csak egyik, és megkockáztatjuk nem is a legfontosabb, eleme az, amit az uralkodó elméletek a mindenek felett uralkodó, mindent meghatározó gazdaságként írnak le.

A dolgozat három fő szerkezeti elemből épül fel.

Az első rész egyfajta helyzetértékelés. Ebben egyúttal az általunk használt értelmezési keret és fogalom-készlet egysége alkotta „narratívával” is igyekszünk megismertetni az olvasót. Megkíséreljük szemléltetni, hogy milyen analitikusan megkülönböztethető rétegekre bontva próbáljuk feltárni a minket sújtó válságot, és, hogy milyen komplex megközelítési mód teszi összekapcsolhatóvá ezeket csak a modellszerű szemléltetés érdekében szétválasztott, de egyébként ezerféle szállal egymást átszövő rétegeket.

A második rész a nemzet-stratégia vázlatos kifejtését foglalja magába. A szükséges teendőket itt egyelőre úgy fogalmazzuk meg, mintha nem volnának olyan külső és belső korlátok, amelyek e törekvéseket akadályoznák. Ez tehát a „szükségest” igyekszik megfogalmazni, itt még nem foglalkozván azzal, hogy ebből mi és hogyan „lehetséges”. Mindez azért előzmény nélküli kísérlet, mert minden szokványos tervezési folyamat ellentétes logikára épül, tehát mintegy a korlátozó tényezők felől eleve „terv-lebontja” a „maradék” lehetőségek mozgásterét. Így viszont mindig rejtve marad, hogy mi kellene minimum az egyszerű, de inkább a folyamatosan bővülő „nemzet-újratermeléshez”, hisz erre úgyis csak annyi használható fel, ami „marad”. Meggyőződésünk, hogy ez a „defenzív” mechanizmus döntő szerepet játszott annak a történelmi lejtőnek a kialakulásában, amelyen a magyar társadalom, most már lassan egy évszázada mozog lefelé.

És végül a harmadik rész igyekszik megfogalmazni azokat a külső és belső korlátozó körülményeket, amelyek kétségtelenül befolyásolják a nemzet-stratégiai elképzelések valóra váltását. Befolyásolják, és nem meghatározzák! Mert ezek a korlátok időben és térben korántsem feltétlenül olyan abszolút determinisztikusak, mint amilyennek az uralkodó nézet-rendszer beállítani igyekszik. Sőt éppen az, az egyik legfontosabb törekvésünk, hogy bemutassuk, a nemzet-stratégia eredményes megvalósításának döntő kérdése éppen az, hogy képesek leszünk-e új megvilágításba helyezni ezeket a sokszor ma még tabu-témának tekintett determinációkat. Például, hogy mit szólnak majd valamilyen lépésünkhöz a globális vélemény-hatalmak, vagy éppen fegyelmező-hatalmak (sokszor teljesen alaptalanul) roppant tekintéllyel felruházott intézményei. (az itt tevékenykedő „multik”, az IMF, a Világbank, a hitelminősítők, a „nemzetközi pénzügyi körök”, a befektetők, az Európai Bizottság, a globális médiumok stb.) Éppen azt próbáljuk érzékeltetni, hogy új külső és belső alku-mechanizmusok szervezeti-intézményi rendszerének felépítése nélkül egészen bizonyosan nincs kiút a jelenlegi, folyamatosan mélyülő válságból.

Az itt vázolt elképzelések, alkalmazott módszerek talán ma még utópisztikusnak tűnhetnek fel a tisztelt olvasó számára. Megértjük mindezt, de mégis arra igyekszünk felhívni a figyelmet, hogy ennél már csak az, az elképzelés utópisztikusabb, amely komolyan hiszi, hogy az eddig is uralkodó nézet-rendszerek talapzatán felépíthető bármilyen, a válságból való kivezető utat jelentő, nemzet-stratégia.

II. A Helyzet.

A magyar társadalom történelmének egyik legsúlyosabb, legbonyolultabb válságát éli át. Egy komplex társadalmi rendszer akkor van válságban, ha a benne felmerülő kérdések száma és ereje nagyobb, minta az ezekre adott/adható válaszok száma és ereje. Ilyenkor a rendszerben súlyos alkalmazkodási súrlódás lép fel, és ez öngerjesztő folyamattá válván egyre jobban rontja az egyensúly helyreállításának esélyét. Fokozza az ilyenkor egyébként is jelentős veszélyt az, hogy ha ráadásul alkalmatlan „narratívák” próbálják értelmezni a helyzetet, így a kudarcok egyre mélyülő sora mintegy eleve „borítékolható”. Ez ugyanis a konstruktív tanulás helyett a destruktív, patologikus tanulás társadalom-lélektani mechanizmusait erősíti.

Modellszerűen ábrázolva mindezt, a minket körülvevő válság-térben analitikusan négy fontos réteg különböztethető meg. A közbeszéd válsága, a rendszer válsága, a társadalmi újratermelés válsága, a globális létmód általános válságának megjelenése a magyar társadalom belső válság-terében.

1. A közbeszéd válsága.

A társadalmi kommunikáció elemi rendszerét jelentő közbeszéd, vagyis az a diskurzus-tér, ahol az adott emberi közösség saját folyamatainak szabályozása érdekében igyekszik a verbális érintkezés anyagi és szimbolikus intézményeit, eszközeit, eljárásait felépíteni, ma összeroncsolódni látszik Magyarországon. Túlzás nélkül állítható, hogy valójában egy folyamatosan mélyülő „verbális polgárháború” részesei vagyunk, a „szavak polgárháborújáé”. Egyre alkalmatlanabb értelmezési keretek, és fogalom-készletek kusza káosza kavarog egyre veszélyesebb örvényeket keltve. Mindez egyre nyilvánvalóbban „negatív végösszegű” játszmává kezd válni, ahol valójában már mindenki veszít, sőt mindenki tudja is, hogy mindenki veszít, mégsem állítható meg az egyre rombolóbb folyamat. Ennek legmélyebb társadalom-lélektani oka az, hogy amíg minden szereplő úgy gondolja, hogy „számomra az már nyereség, ha én többet tudok ártani a másiknak, mint az nekem”, addig nemcsak, hogy nem törekszik leállítani e végzetes mechanizmust, de egyenesen ösztönzést is érez arra, hogy tovább gerjessze azt. Márpedig könnyű belátni, hogy ez az emberi közösségek kollektív öngyilkosságának legbiztosabb és legtöbb szenvedéssel járó módja.

Döntő fontosságú feladat tehát, hogy megértsük, mi tartja fenn, mi gerjeszti folyamatosan a verbális polgárháború e vészjósló örvényeit? Ennek megválaszolása azonban már átvezet minket a válság második rétegéhez a „rendszerváltás rendszerének” válságához.

2. A rendszer válsága.

Az első kérdésünk mindjárt az lehetne, hogy miért csak ilyen nehézkes és hosszú kifejezéssel lehet utalni arra a berendezkedésre, amelyben 1990 óta élünk. Minden rendszer ugyanis valamilyen elegáns „-izmussal” szokott önmagára utalni. Aligha véletlen, hogy a „közbeszélők” a kezdetektől igyekeztek kerülni a rendszer jelzésére a „kapitalizmus” kifejezés, inkább a sokkal semlegesebb demokrácia és piacgazdaság kifejezéseket használták/használják szinonimaként. (Tegyük mindjárt hozzá: hibásan! Történelmileg igen sokáig létezett piac kapitalizmus nélkül, és most úgy tűnik fel, a globális kapitalizmus egyre inkább jól „elvan” piac nélkül. A demokrácia említésének élő cáfolata pedig ma éppen az a Kína, amely a világtörténelem legsikeresebb kapitalizmus-kísérletét hajtja végre, mindenféle demokrácia nélkül.)

De akkor valójában mi is az a „valami”, amit a rendszerváltás rendszereként szokás említeni? Ennek megértéséhez fontos rögzíteni azt a tényt, hogy a magyar társadalom most már lassan fél évezrede birodalmi függésben él. Előbb a török, majd Habsburg, aztán a „harmadik” birodalom, a szovjet-globalitás kísérlete birodalmának, és végül most a nyugatias globalitás birodalmának alávetve. Függetlenségünket, szuverenitásunkat legfeljebb „procedurális” értelemben nyertük el 1990-ben, de hát ebben a formális értelemben 1920-tól kezdve folyamatosan „függetlenek” voltunk.

A jelenlegi birodalmi függés felismerését kétségtelenül nehezíti, hogy ez a birodalom nem a földrajzi, hanem a szimbolikus térben épül fel. Nem egy „országként” működő impérium tart minket függő helyzetben, hanem egy országok feletti térben „lebegő”, de azért nagyon is „létező” birodalom, a nyugatias globalitás hatalmi rendszere. E hatalmi rendszer fő intézményei a kényszerítő hatalmi, a fegyelmező hatalmi és a vélemény-hatalmi szimbolikus erőszak. Ezeket az intézményeket a saját „lokalitásunkban” közvetlenül megjelenő multinacionális vállalatok, az IMF, Világbank, hitelminősítők, és a globális média testesítik meg. A valóságos hatalmat ők gyakorolják a Magyarország nevű „lokalitás” területén, hiszen érdekérvényesítő képességük ma már sokkal nagyobb, mint valamennyi magyar uralmi szereplőé együttvéve (beleértve a társadalmi, gazdasági politikai, kulturális elitek mindegyik csoportját).

Ez a globális struktúra gyakorolja ugyan hatalmát, de úgy, hogy se nem választjuk, se nem ellenőrizzük őket, és így értelemszerűen nem vállalhatják (nem is vállalják!) döntéseik belső társadalmi következményeit. Márpedig éppen az uralkodó politológia minősíti az ilyen rendszereket „diktatúrának”. Vagyis ami most válságba került a „rendszerváltás rendszereként”, az a formálisan-procedurálisan demokráciának, jogállamnak, piacgazdaságnak feltüntetett, ám tartalmilag diktatúrának minősíthető berendezkedés.

Hogy milyen ereje is van ennek a lényegében ellenőrizetlen túl-hatalomnak, arra egyetlen adatként álljon itt a reálbérek és a profitok növekedési ütemében meglévő hatalmas különbség az 1988 és 2008 közötti húsz év során. Ebben az időszakban, amely a rendszerváltás első két évtizedét fogja át, a reálbérek évi átlagos növekedése mindössze 0,7%-ot tett ki, miközben a profitok növekedési üteme kb. 23% volt. Ha figyelembe vesszük, hogy ennek nyomán ma már a magyar gazdasági térben megtermelődő profitok közel 90%-a a multinacionális vállalatoknál koncentrálódik, képet alkothatunk arról, hogy valójában kik is a főszereplői ennek az egészen szélsőséges hatalom-gazdasági asszimetriának.

Az ilyen rendszerekben a „hazugság” mondhatni „strukturálisan kódolva van”, hiszen a „közt”, a közösséget megtestesítő állam kénytelen azt hazudni a közösségnek, hogy az ő nemzet-stratégiai érdekeiket képviseli, miközben erre valójában már régen nem, de legalább is egyre kevésbé képes. Másfelől viszont a globális hatalom-gazdaság domináns szereplőinek is kénytelen rendszeresen csupán hazudni azt, hogy készségesen kiszolgálja őket, mert egyébként, különösen választások előtt, nem tudná saját formálisan, mégis csak létező uralmi pozícióját a választókkal újra és újra megerősíttetni.

Tekintettel azonban arra, hogy az egyre növekvő „birodalmi” túl-hatalom nyomán a rendszer egyre nyilvánvalóbban képtelen a társadalom számára nemcsak a felemelkedést, de a már elért szerény élet-feltételeket is biztosítani, a társadalmi újratermelési folyamatok lepusztulásával a rendszer maradék legitimitása is szétroncsolódik. Küszöbön áll tehát a rendszer látványos összeomlása, amelynek számos intézményi elemét már nap, mint nap átélhetjük. A magyar társadalom tehát a káosz és anarchia felé halad.

A rendszerváltás politikai oligarchiájának két nagy tömbje, miközben a diskurzus térben gyilkos verbális polgárháborút folytat egymás ellen, logikus módon mégis egyformán érdekelt a közbeszéd minél teljesebb szétroncsolásában. Amíg ugyanis egyre messzebbre kerülünk az alkalmas, tehát a helyzetet valóban tükröző narratíva uralkodóvá válásától, ezzel, legalább is egyre távolodunk a rendszerváltás bukásának „bevallásától”. A politikai oligarchia mindkét nagy „ politika-ipari holdingja” ugyanis joggal tart attól, hogy a rendszer bukásának látványos bekövetkezte egyben az ő kollektív bukásukat is jelentené, és ezt érthető módon minden eszközzel igyekeznek megakadályozni.

Ez a patologikus egyezség a végső oka tehát annak, hogy tovább mélyül a verbális polgárháború, és, hogy az elmúlt húsz év során nemcsak, hogy válaszokat nem tudtak adni a társadalmi újratermelés már legalább egy fél évszázada mélyülő válságára, de kollaboráns, globalo-komprádor pozíciójukból adódóan a kérdéseket sem tudták/akarták feltenni. Ez azonban már átvezet minket a harmadik válság-szinthez.

3. A társadalmi újratermelés válsága.

A magyar társadalom már évtizedek óta folyamatosan halad lefelé egy olyan reprodukciós lejtőn, amelyen rövidesen kritikus pontokhoz érkezik. Lássuk melyek e reprodukciós folyamat legfőbb elemei. A továbbiakban négy olyan dimenziót szeretnénk vázlatosan bemutatni, amelyek meghatározó erővel bírnak a reprodukció egészét illetően. Az első és legfontosabb az a dimenzió, amelyet talán a spirituális (érzelmi, morális, mentális, intellektuális stb.) talapzat megroppanásaként írhatnánk le. A másik három dimenzió inkább már csak ennek az alap-dimenziónak a „kivetülése”, tárgyiasulása, bár jelentőségük önmagában is döntőnek tekinthető. Ezek a népesedés, az egészség, és a társadalmi szolidaritás-együttműködés rendszere. Szándékosan nem szólunk még itt sem az ökológiai rendszer válságáról és a gazdasági válságról, mert úgy véljük, hogy, nem tagadva jelentőségüket, ezek inkább csak „származékai” a fenti alap-dimenzióknak. Az alábbiakban így ezt az említett négy dimenziót tekintjük át.

a/ A spirituális talapzat megroppanása.

A magyar társadalom lelki-struktúrái végzetesen sérültnek mutatkoznak. Ennek története igen messzire nyúlik ugyan vissza, de azt fontos rögzíteni, hogy a rendszerváltás rendszere lényegében értelmezni sem tudta a problémát, megoldására pedig kísérletet sem tett.

A társadalmi reprodukció itt jelzett elemeinek mindegyikénél egy sajátos csapda-helyzet alakult ki. A rendszer képtelen reagálni a közeledő reprodukciós katasztrófára, a katasztrófa közeledését átélő „közösség, mint alany” pedig képtelen reflektálni a rendszerre. Vagyis hiába érzi, tudja, látja, hogy a rendszer látványosan („visszamenőleges hatállyal”!) bizonyul képtelennek az egyébként, bár felületesen, de éppen önmaga által megfogalmazott ígéretek teljesítésére, (felemelkedés, jólét, biztonság stb.), de nem tudja „leváltani” a rendszert. Sőt nemcsak, hogy a radikális követelésként megfogalmazódó „új rendszerváltást!” jelszó volt paródiaként nevetség tárgyává tehető, hanem a kultúráltan megfogalmazott rendszer-korrekciós igények is állandó megbélyegzés tárgyai az uralkodó diskurzusban.

A rendszer tehát önmagát teszi egyre képtelenebbé az alkalmazkodásra, aminek fő oka történetileg az, hogy ez egy szervetlenül „bevezetett” rendszer, amely egyszerű „másolati példánya” a nyugati rendszereknek, amelyek egészen más történeti időben és térben egészen más feladatok teljesítésére jöttek létre. A kudarc tehát történeti értelemben is logikus következménye a rendszer „fogantatásának”.

A spirituális talapzat szétroncsolódásának egyik fő oka, hogy 1920 és 1956 között a magyar társadalmat négy olyan iszonyú erejű trauma is érte, amelyeknek társadalom-lélektani feldolgozása nemcsak, hogy nem zárult le, de el sem kezdődött. (Trianon, holokauszt, kitelepítés-gulág, és maga 1956) Sőt az elmúlt évtizedek során minden berendezkedés („kurzus”) ráterítette ezekre a traumákra a maga hamis magyarázó ideológiákból legyártott értelmező-rétegét, folyamatosan tovább rontva ezzel a feldolgozás sikeres elkezdésének esélyét is.

Minden olyan kísérlet kudarcba fulladt, amely arra irányult, hogy a magyar nemzet, mint közösség átélhesse saját eredetét, küldetését, és „szenvedés-történetét”, vagyis önazonosságát. A mindenkori uralkodó közbeszéd ugyanis minden ilyen törekvést megbélyegezett, vagy nevetség, gúny és megvetés tárgyává tett és tesz ma is. Ennek nyomán pusztul és roncsolódik a bizalom, együttérzés, szeretet, vagyis azoknak a döntő fontosságú szimbolikus javaknak minden készlete, amelyek nélkül emberi közösség nem létezhet. Lássuk, hogyan jelentkezik mindez a népesség, egészség és társadalmi együttműködés rendszereiben.

b/ A népesedési válság.

Egy közösség demográfiai története a legpontosabb „tükör” arról, hogy mi is játszódik le az adott közösség reprodukciós „mély-szerkezetében”. A magyar társadalom termékenysége most már több mint ötven éve az egyensúly megtartásához szükséges szint alatt van, és folyamatos süllyedés nyomán ma alig felét éri el a minimálisan szükséges szintnek. Lényegében minden évben 50%-kal többen halnak meg, mint amennyin születnek, és e tendenciák folytatódása esetén, egy évtizeden belül akár kétszer annyian is meghalhatnak, mint amennyin születnek. Bármit is állítsanak az e kérdéssel foglalkozók, ha ez bekövetkezik, onnan nincs visszatérés.

A magyar társadalom demográfiai reprodukciójának roncsolódása tehát akár egyetlen évtizeden belül megpecsételheti hazánk sorsát. A legsúlyosabb fenyegetést valójában az jelenti, hogy annak ellenére, hogy mindez közel fél évszázada zajlik, és a folyamatok évről évre romlanak, a magyar nemzet, mint közösség, mind a mai napig nem volt képes megállítani e végzetes lejtőn való lefelé mozgását. Sőt arra sem volt képes, hogy egyáltalán olyan nemzet-stratégiát dolgozzon ki, amely felvázolja annak a minimum három évtizednek a teendőit, amelynek során, teljes egyetértést és együttműködést feltételezve, megkezdődhetne a visszakapaszkodás. Ráadásul, mint a továbbiakban majd kifejteni törekszünk legalább ötven éve nem voltak olyan rosszak az egyetértés és együtt cselekvés esélyei, mint éppen ma.

A népesség fogyás döntő oka a születés szám csökkenése ugyan, de a halálozások igen magas szintje is komoly szerepet játszik a folyamatos hanyatlásban. Az ötvenes évek 250 ezres évi születés száma 25 év elteltével 170 ezerre csökkent, majd újabb 25 év elteltével kb. 90 ezerre. Ha ez, az előttünk álló 25 év során is megismétlődik, ezzel kezdetét veszi Magyarország végleges „felszámolása”. Ráadásul ezek a születési csúcsokat jelentő évek, tehát az átlagosnál rosszabb években 30-35 év múlva akár a születések „megszűnésével” kell számolnunk? Ez képtelenségnek látszik ugyan, de egyelőre nincs határozott érv, amely cáfolatát adná.

A magyar halálozási adatok Európa egyik legrosszabb helyzetben lévő országának képét tárják elénk. A hatvanas évek végétől 15 éven keresztül romlottak a halálozási adataink, (erre alig van példa az egész világon!), és jelenleg is igen alacsony szinten stagnálnak. De erről részletesebben a következő alfejezetben szólunk.

c/ Az egészség „ügye”

A címben szereplő idézőjelek egy fontos különbség-tételre hívják fel a figyelmet. Az egészségügy és az egészség ügye egymással szorosan összefüggő, de részben elkülönülő kérdés-kört írnak le. A szűkebb értelemben vett egészségügy, vagy inkább „betegség-ügy” a már kialakult bajt próbálja orvosolni. Az egészség ügye azonban éppen a baj kialakulásának okait kísérli meg feltárni, annak érdekében, hogy a társadalom-szerveződési mód betegség-képző mechanizmusaival szembeni fellépés lehetővé váljon. A betegségeknek ugyanis minden társadalomban van egy sajátos, többnyire rejtve maradó, újratermelődési mechanizmusa, amely szorosan kapcsolódik az adott szerveződési mód belső feszültségeihez.

Mindezzel persze nem kívánjuk kisebbíteni a szűkebb értelemben vett egészségügy kérdés-körének jelentőségét, csupán arra a közismert tényre utalunk, mely szerint ennek egész intézményrendszere csupán 10-15%-ban befolyásolja az adott népesség általános testi-lelki egészségét. A többit, ahogy már említettük, az a bonyolult öko-szocio-kulturális komplexum határozza meg, amelyet valójában a közösség „lét-módjaként” írhatunk le. A nemzet-stratégia céljait megfogalmazó fejezetben azonban részletesen foglalkozni kívánunk a szűkebb értelmű egészségügy átalakításának alapvető problémáival is.

A hosszú távú idősorok tanúsága szerint a magyar társadalom a 70-es 80-as évek során igen súlyos egészségromlási folyamaton ment át. És bár a romlás a 90-es években lelassult, egyes területeken lassú javulás is elkezdődött, de hatalmas távolságra kerültünk azoktól a nyugati országoktól, amelyeket pedig a 60-as évek végén, 70-es évek elején még megelőztünk. Különösen megrendítő a középkorú férfinépesség állapota. Most már több mint negyven éve folyamatosan romlik ennek a korcsoportnak szinte valamennyi egészség-mutatója, megbetegedési és halálozási adatai Európában Ukrajnával és Oroszországgal együtt a legrosszabb helyen állnak.

A korszak mély-szerkezetének alapos elemzése rá kell, hogy döbbentsen minket arra a fontos összefüggésre, amelyre már utaltunk, de itt nem árt újra fel hívni rá a figyelmet. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy a negyed századon keresztül (1970-95) tartó súlyos egészség-romlás valójában a globális alkalmazkodásunk nyitánya. A felkészületlen magyar társadalmat úgy hajszolják át a társadalmi, gazdasági, politikai, ideológiai, kulturális, ökológiai alkalmazkodási kényszerek egymással bonyolult interferenciában lévő tömegén, hogy közben megfosztják tradicionális kötődésének utolsó szálaitól, lehetetlenné téve, hogy a helyzethez illő saját közösségi szerveződéseit létrehozza. Az atomizálódó, azonosság-képző intézményeitől megfosztott nyers „individuumok” így teljesen kiszolgáltatottá válnak a test és lélek minden betegségével szemben. Ezzel megindulunk lefelé azon a pusztító lejtőn, amelyen egyelőre még megállni sem sikerült, a reménykeltő visszakapaszkodás távlatai pedig egyelőre bizonytalanabbak, mint valaha.

A magyar társadalom „egészség-vagyona” tehát az elmúlt most már lassan fél évszázad alatt egy teljes történelmi korszakkal ez előtti szintre esett vissza. A spirituális talapzat lepusztultsága, és az ennek nyomán súlyosbodó népesedési és egészségválság egyre inkább érezteti hatását a társadalom belső szolidaritási kötéseinek szétroncsolódásában. A latin amerikai szintűre nőtt társadalmi egyenlőtlenségek mellett az általános újratermelési válság egy önmagában is fontos válság-képző elemére a nyugdíj-rendszerre kell még kicsit részletesebben is kitérnünk.

Mielőtt azonban erre rátérnénk, ejtsünk néhány szót a nemzeti vagyon kérdéséről, hiszen a magyar társadalom reprodukciós válságának mélyülése egy másik síkon folyamatos vagyon-vesztésként is leírható.

Az 1989-es év volt az utolsó, amikor a KSH évkönyv még tartalmazott egy olyan fejezetet, amely a „nemzeti vagyon” címet viselte, és ezzel e kategória számbavétele nyomtalanul eltűnt a statisztikai rendszerből. A magyar társadalom tehát úgy élte/éli át legújabb kori történetének átalakulási folyamatait, hogy nem tudhatjuk mindez, hogyan érinti a „lokalitásunk” létalapját jelentő vagyon-tömeget. Pedig, mint kifejteni igyekszünk, arra volna szükség, hogy az 1989-ig létező nemzeti vagyon-leltárt jelentősen kibővítsük. Az a leltár ugyanis csak az anyagi vagyonra, és annak is csak egy korlátozott szférájára vonatkozott. Részletesen ki kell azonban dolgozni az ökológiai és a humán vagyon nyilvántartásának rendszerét. Az ökológiai vagyon a tiszta levegőt (Kyotói szerződés), a vizet, (amelyért, mint erőforrásért, már ma is háborúk folynak a világ számos pontján!), a termőföldet, és annak változatos öko-szisztémáit jelenti, és értéke akár 4-6 évnyi GDP-nek felel meg. A humán vagyon az említett egészség-vagyont, a mentális, intellektuális, morális, spirituális vagyon (együttérzés, együttműködés, szolidaritás, bizalom, szeretet) elemeit jelenti, amelyeknek valós értékét csak akkor értjük meg igazán, ha lepusztulásuk nyomán a „negatív lenyomatukkal”, hiányukkal találkozunk. A humán-vagyon összértéke akár 6-8 évnyi GDP-nek is megfelelhet.

Bár roppant bonyolult módszertani nehézségek állnak előttünk, ez azonban nem indokolhatja azt, hogy az elmúlt 18 évhez hasonlóan továbbra se kezdjük el a komplex háromdimenziós nemzeti vagyon-leltár elkészítését.

d/ A nyugdíj-rendszer válsága.

Évezredek óta minden társadalom működteti a nemzedékek közötti elemi szolidaritási kötelékek valamilyen formáját. A tradicionalitás korszakaiban ennek fő intézménye a történelmi család volt. A nyugatias modernitás a XIX. században, Nyugat Európában végleg szétzúzza ezeket a kötelékeket, így a súlyos reprodukciós válság alakult ki. Erre válaszként Németországban és Franciaországban nagyjából egy időben jött létre az a rendszer, amely mindezt egy, az állam által működtetett, de a tőke- és munkaerő-tulajdonosok befizetéseiből üzemelő intézménnyel kívánta kezelni.

Ez a rendszer addig kitűnően működik, amíg az adott társadalom a demográfiai egyensúly állapotában van. Az olyan hosszú idő óta egyre súlyosabb demográfiai „deficittel” sújtott társadalmakban azonban, mint amilyen az elmúlt fél évszázad magyar társadalma, a rendszer csak egyre nagyobb „áldozatokkal” tartható fenn. Valójában arról van szó, hogy, ha a társadalom egyre szélesebb rétegei a meg nem szült és fel nem nevelt gyerekek „fedezetét” saját folyó fogyasztásukra használják fel, akkor a folyamat végén „nyújtja be a számlát” a rendszer. Vagyis, ha a felhalmozott nyugdíj-járulék mellett nincsenek meg azok a korosztályok, akiknek elő kellene állítani azokat a javakat, amelyeket a nyugdíjasok elfogyasztanak, akkor az egyensúly csak a nyugdíj korhatár jelentős „kitolásával” és/vagy a nyugdíj-járulékok jelentős emelésével állítható helyre. Nincs tehát mód arra, hogy „büntetlenül kispóroljuk” az új generációk felnevelésének költségeit a társadalmi reprodukció komplex rendszeréből.

Fokozza a zavart, hogy kialakult egy veszélyes mitológiai azzal kapcsolatban, hogy az un. „magán nyugdíj-rendszerek” megoldást jelenthetnek a hibásan „felosztó-kirovónak” nevezett „állami” rendszerrel szemben. Ez a látszat azonban csak azért jöhet létre, mert a világ nagy nyugdíj pénztárai a megtakarításokat jórészt nagy transznacionális vállalatok részvényeibe fektetik. Ezek viszont a világ olyan tereiben működnek, ahol bőven van „demográfiai potenciál”, és ennek nyomán az igen alacsony bérek miatt folyamatos extra-profit. Ami tehát a magán nyugdíj „fölényének” látszik, az csupán egy globális hatalom-gazdasági szivattyú sikeres működtetésének az eredménye. A rendszer kockázatai azonban éppen e világhatalmi struktúrák súlyosbodó instabilitása miatt nagyok és növekedőben vannak, sőt az sem elképzelhetetlen, hogy egyetlen emberöltőn belül folytathatatlanná válik a „szivattyú” működtetése, a rendszer látványosan összeomlik, maga alá temetve sok millió ember aktív életének összes megtakarítását, és az anyagilag stabil öregkor reményét.

A Magyarországon 1997-ben végrehajtott nyugdíj-rendszerbeli változások így csak azt a hatalom-gazdasági célt szolgálják, hogy részben globális ellenőrzés alá helyezzék a potenciálisan legnagyobb „pénz-folyamot”, és hogy a radikálisan növekvő tranzakciós költségekkel jelentős forrást vonjanak ki az egyébként is súlyosan forrás-hiányos magyar gazdaságból. Mindennek rendkívül súlyos következményei már most is érzékelhetők, nagy része azonban még csak a jövőben lesz érzékelhető.

Ezzel elérkeztünk a válság harmadik rétegét áttekintő elemzésünk végére. A bevezetőben említett negyedik rétegben a globális lét-mód általános válságát, illetve ennek a magyar „lokalitásra” gyakorolt hatását tekintjük át.

4. a globalitás lét-módjának válsága.

A globalitás lét-módjára épülő világunk ma fokozódó instabilitást mutat. Ennek fő oka, hogy a globálissá váló rendszer képtelen megtalálni azokat az ökológiai és szociális egyensúlyi állapotokat, amelyek lehetővé tennék a világ folyamatainak a stabilizálását. A tőke-viszony alap-logikája, amelyet Milton Friedman szállóigévé vált szellemes-cinikus szlogenje fejez ki a legpontosabban, egyre abszurdabb helyzetet teremt. E szerint: „The business of the business is the business.” Vagyis, ha valamilyen vállalkozás üzemgazdasági szinten profitábilis, akkor a tőke-tulajdonosnak nem kell törődnie tevékenységének ökológiai és/vagy szociális következményeivel. Feltéve persze, hogy ezeket az „extern” költségeket sikeresen képes áthárítani más szereplőkre. A globális tőke számára ma már szabadon átjárható teret jelent a világ szinte valamennyi „lokalitása”. A mindezt megtestesítő transznacionális vállalatok minél alacsonyabb béreket, adókat próbálnak elérni, és arra törekszenek, hogy a „dereguláció” nyomán minél kevesebb ökológiai és/vagy szociális norma szabályozza tevékenységüket. Ennek következménye azonban az, ami, mint láttuk a magyar társadalom esetében is fokozódó módon válik jellemzővé, hogy az adott lokalitás érték-mezői folyamatosan roncsolódnak, hanyatlanak. Ennek a fő oka az, hogy az erőfölényükkel egyre inkább visszaélő transznacionális óriásvállalatok folyamatosan nagyobb érték-tömeget „használnak le”, mint amennyivel hozzájárulnak (bérek és adók formájában) a lokalitás komplex újratermelési folyamatainak zavartalan folytatásához. Vagyis szembesülnünk kell azzal, hogy a világ mind több lokalitása számára, akár csak Magyarország számára is, jelenlétük, meghatározó szerepük a folyamatosan növekvő társadalmi, gazdasági, kulturális és ökológiai deficitek legfőbb forrása.

Mindez valójában egy globális méretű hatalmi rendszerre épül, amelynek fő intézményi elemei a már említett, kényszerítő hatalomként működő transznacionális vállalatok világméretű hálója, a fegyelmező hatalomként működő IMF, Világbank, WTO, hitelminősítő intézetek, és az értelmező-vélemény hatalomként működő globális média.

A válság imént elemzett első három rétege valójában ezekre az összefüggésekre épül, így a minket sújtó válság-örvényekből való kikerülés feltételeit is ezekben az összefüggésekben kell keresnünk.

A továbbiakban az elmondottak alapján megpróbáljuk összefoglalni, hogy milyen főbb kihívásokra is kellene válaszolnia a nemzeti programnak.

1. A nemzetnek, mint közösségnek a történelmi mélységű roncsoltsága.

Egy igen rég óta tartó süllyedés nyomán történelmi mélységbe került a nemzetnek, mint közösségnek az önmagához való reflexív viszonya. Nincs ma már egyetlen olyan a nyilvánosságban tárgyalható alap-kérdés sem, amely körül minimális konszenzus volna teremthető, nem is beszélve az együttes cselekvés hosszú távú stratégiája körüli összefogásról. A helyzet, túlzás nélkül az 1850 és 1957 körüli időszak görcsös, önpusztító indulatokkal teli bénultságát és tehetetlenségét idézi, „pisztolyként egymásra fogott magyarként” mered egymásra a hamis törésvonal mentén a „két Magyarország”.

2. A nemzet spirituális talapzatának lepusztultsága.

A magyar nemzet önazonossága átélhetőségének rég óta növekvő egyre súlyosabb zavarai, a nemzeti-közösség „lelki-állapotát” történelmi mélypontra juttatták. Ahogyan az kiszámítható volt, mindez egy bizonyos kritikus határt átlépve a hétköznapi lét elemi együttműködési normáit is szétroncsolja. Pusztulnak a bizalom, együttérzés, szolidaritás, a „társadalmi tőke” felbecsülhetetlen értékű készletei. Ráadásul mindez egyre inkább öngerjesztő lefelé tartó örvénylésben nyilvánul meg fokozva a bűntudat agresszivitás bűntudat hibás köreit, társadalom-lélektani patológiáját.

3. A nemzeti szuverenitás csonkoltsága.

Az „elbeszélhetetlensége” miatt egyre súlyosabb következményekkel jár az, az evidens összefüggés, hogy 1990 óta ugyanúgy „birodalmi függésben” élünk, mint az elmúlt közel fél évezred során mindig. Csak mivel ez a „birodalom” nem a fizikai, hanem a „szimbolikus” térben épült fel, és a konstruált hamis-narratívák védik, még kevésbé kontrollálható alávetettségünk intenzitása. Számos jel utal azonban arra, hogy a társadalmi újratermelés lepusztulási lejtője e birodalmi erőforrás „szivattyúk” teljes ellenőrizetlenségének köszönhetők elsősorban. Mindez a „rendszer” összeomlásához, káosz kialakulásához vezethet.

4. A nemzet önmagával folytatott „diskurzusának” lehetetlenülése.

Magyarország egyre mélyebbre süllyed a „verbális polgárháború” örvényeibe. Ennek egyik fő oka, hogy nemcsak, hogy nem alakultak ki a helyzethez illeszkedő kommunikációs mezők, eszközök, technikák, hanem mindezen döntő fontosság elemek alapvetően éppen azoknak a struktúráknak a kezében vannak, amelyek a birodalmi alávetés elmélyítésében érdekeltek. Hamis értelmezési keretek, fogalom-készletek zavaros örvényei kavarognak abban a térben, ahol a minket körülvevő lét megértésének és a nemzet, mint közösség javára történő felhasználásának eljárásait kellene folyamatosan újraalkotni.

5. A népesedési folyamataink lepusztulása.

A magyar társadalom lassan fél évszázada egyre mélyülő demográfiai válságban van. A népesedési folyamatok fokozódó hanyatlásának közvetlen oka a termékenységi mutatók, és ebből következően a születés-szám végzetes csökkenése, de szerepet játszik benne az igen magas, és főként leginkább a produktív korosztályokat érintő igen magas halálozási ráta is. A demográfiai tendenciák az adott közösség legpontosabb „tükrét” adják, így benne összefoglalva ismerhető fel a bennünket sújtó szinte valamennyi társadalmi, gazdasági, politikai kulturális, ökológiai stb. ok és következmény.

6. Az egészség vagyonunk roncsolódása, az egészség „ügye”.

A magyar társadalom az elmúlt negyven év során szinte példátlan mértékű egészség-vagyonpusztulást élt át. Mindez azt a feltételezést támasztja alá, hogy a „rendszerváltás”, tehát a globális birodalmi alávetésünk valójában már a hetvenes években elkezdődött. Az egészség-vagyon roncsolódásának súlyossága abból adódik, hogy egy teljesen felkészületlen társadalmat hajszoltak át igen rövid időn belül a birodalmi követelményekhez való alkalmazkodás valamennyi állomásán. Mindez a patologikus önpusztítás olyan rendszerét hozta létre, amely Európa egyik legrosszabb egészségű országává tesznek minket.

7. A szűkebb ártelemben vett egészségügyi rendszer.

Bár a szűkebb értelemben vett egészségügyi rendszer csak kb. 10-15%-ban „felelős” az adott társadalom általános egészségi állapotáért, de súlyos helyzetünkből következően rendkívüli jelentősége van az ebben a rendszerben lezajló folyamatoknak is. A rendszer ma képtelen megfelelni annak a feladatnak, amelynek lényege, hogy a torz lét-módból származó minden patologikus következménnyel a szűkebb értelemben vett egészségügynek kellene megbirkóznia. Különösen úgy, hogy ma két egymást kizáró társadalom-filozófiára épülő törekvés-nyaláb frontáll-zónájává van átalakulóban.

8. A társadalmi egyenlőtlenségek kezelhetetlen növekedése.

A magyar társadalom már a 80-as évek végén is a térség legnagyobb egyenlőtlenségeket mutató társadalma volt, az azóta eltelt húsz év során pedig szintén Magyarországon növekedtek a legdinamikusabban az egyenlőtlenségek, így azok szintje ma már az átlagos latin amerikai országokét is meghaladja. Olyan végzetesen leszakadó „társadalmak” jöttek létre, mint az alsó 35-40%-ot kitevő roncs- , és az alsó 10-15%-ot kitevő pária-társadalom, a történelemből kilökött rés-lakók „társadalmai”. Mindez azt jelenti, hogy a magyar társadalom létminőségükben eltérő „társadalmakra” van szétesőben.

9. A nemzedéki szolidaritás roncsolódása, a nyugdíj rendszer válsága.

A népesedési lejtő és a szétroncsolódó egészség-vagyon folyamatosan pusztítja a nemzedékek közti szolidaritási kötéseket, és megjelenik a nyugdíj rendszer egyre súlyosabb válságában is. A meg nem született generációk felnevelése helyett fogyasztásra fordított összegeket az ezt elmulasztó nemzedékeken „hatja be” a társadalmi reprodukciós mechanizmusok mélyszerkezetének elemi logikája. Tovább rontja a helyzet értelmezését, hogy a magán nyugdíj rendszer hamis hiedelmei azt ígérik, hogy e rendszer elháríthatóvá tudja tenni a népesedési válság nyugdíj rendszerre gyakorolt végzetes következményeit.

10. Az ökológiai rendszerünk pusztulása.

A külső természet részben magán viseli az általunk követett pusztító létmód minden következményét, más részt a rendszer lepusztultsága tovább torzítja a követett létmód egészét, vagyis itt is öngerjesztő lefelé tartó spirálmozgás alakult ki. Az új három-dimenziós nemzeti vagyon leltár létre hozása teremtheti meg a külső természetnek a komplex társadalmi újratermelési folyamatokban játszott valóságos szerepének átértelmezését, és az „egész”-séges létmód irányába tett fordulat esélyét.

11. A társadalom anyagi újratermelési folyamatainak („gazdaság”) válsága.

A nemzet-stratégia legfőbb célja éppen annak a bemutatása, hogy a gazdaság és annak válsága nem alapja, illetve oka a társadalom komplex öko-szocio-kulturális újratermelési folyamatainak, hanem sokkal inkább következménye. Az általános reprodukciós válság azonban éppen amiatt alakult ki, mert a magyar társadalom elvesztette saját elemi szintű anyagi újratermelési folyamatai feletti ellenőrzés minden esélyét. A „gazdaságunk” valójában néhány tucat multinacionális óriás globális hatalom-gazdasági érdekeinek van alárendelve, lényegében teljesen figyelmen kívül hagyva annak társadalmunk anyagi újratermelésben játszott szerepét.

12. Az alkotmányunk alkalmatlansága.

A magyar alkotmány már igen régóta képtelen eredeti történelmi funkciójának betöltésére, vagyis a „nemzet-test” megvédésére és gyarapítására, ehelyett utat nyit a birodalmi diktátumokat kollaboráns módon teljesítő végrehajtó hatalmaknak. A rendszerváltás korrekciója egyben új alapokra épülő alkotmányt is igényel tehát.

II. Az új nemzet-stratégia alap-pillérei.

Amint azt már említettük e fejezet alapvető törekvése, hogy megkísérelje megfogalmazni azokat a fő célokat, amelyeket a nemzetnek, mint közösségnek maga elé kellene tűznie annak érdekében, hogy képes legyen visszafordulni az eddig vázolt történelmi lejtőről. Itt még szándékosan nem vizsgáljuk e célok „realitását”, amit nyilván azok a „korlátozó feltételek” rajzolnak körül, amelyek részben saját belső viszonyainkban, részben (főként!) a külső hatalmi térben léteznek. Itt csak egyetlen „realitás” létezik számunkra, hogy a célok rendszere segítsen a süllyedés megállításában, a visszakapaszkodásban. Ezért aztán a korlátozó feltételeket „eleve bekalkuláló” uralkodó gondolkodási mód számára talán sok esetben utópisztikusnak tűnhetnek fel az itt megfogalmazódó nemzet-stratégiai célok. Ez akár igaz is lehet, de ez akkor egyben azt is jelentené, hogy maga a visszakapaszkodás is utópia csupán, és sorsunk megpecsételődött. Ez a dolgozat azonban arra a meggyőződésre épül, hogy helyzetünk ugyan valóban nagyon súlyos, és a kilábalás roppant nehézségekkel jár, de nem lehetetlen.

Az első nehézséget az jelenti, hogy a válság nagyon bonyolult komplexum, és igen nehéz pontosan beazonosítani azt a kritikus pontot, ahonnan az új stratégiai kiindulhat. Bármelyik pontról is indítsuk a célok kijelölését, azonnal ezernyi akadállyal és ellenállással kell számolni, ezért nagyon fontos, hogy a kritikus pont olyan legyen, ahonnan kiindulva már az első lépéseknél egymást-erősítő (szinergikus) folyamatok indulhatnak el.

A második nehézség abban az elsőre talán furcsa kérdésben mutatkozik meg, hogy ki is legyen az új stratégia „alanya”, pontosabban kik legyenek az alanyok. Ha ugyanis igaz az a feltételezésünk, hogy a rendszer egésze került válságba, akkor a kilábalást csak valamilyen „korrekció” jelentheti. Hogy ez a korrekció „új rendszerváltást” jelent-e egyben, azt most még nehéz megmondani, bár a stratégia-alkotás egy bizonyos pontján elkerülhetetlenül szembesülnünk kell ezzel a kérdéssel is. Ebben a szereplők kilétét firtató kérdésben tehát rejtetten benne foglaltatik egy még kényesebb „harmadik típusú” nehézség is, ez pedig az, hogy van-e az előttünk álló roppant feladatnak „evolutív” megoldása, vagy már csak „revolutív” megoldások jöhetnek szóba. Vagyis, hogy a belső, de főként a külső (minket függő helyzetben tartó) aktorok tudnak-e és/vagy akarnak-e konstruktív tanulással reagálni a korrekciós kényszerre, vagy ellenállásuk (destruktív, patologikus tanulásuk) előhívja a „revolutív” megoldások igen kockázatos „végső” eszközét.

Ezek a nehézségek valójában nem a stratégia-alkotással foglalkozó jelen fejezet kérdései igazán, hiszen, mint jeleztük, itt éppen az a célunk, hogy csak a lejtőről való visszaforduláshoz feltétlenül szükséges teendőkre összpontosítsunk, szándékosan figyelmen kívül hagyva e célok „realitását”, illetve a szükséges eszközök, eljárások, intézmények meglétének kérdését.

Az új nemzet-stratégia fő céljai tézis-szerűen a következőképpen foglalhatók össze. Olyan stratégiára van szükség, amely:

- 1. újraegyesíti a nemzetet, mint közösséget

- 2. helyreállítja annak spirituális talapzatát, létrehozza önazonossága visszavételének feltételeit, javítva ezzel „lelki-állapotát”

- 3. újrafogalmazza, és az adott globális feltételeket figyelembe véve helyreállítja szuverenitásunk elengedhetetlen minimumát

- 4. létrehozza a nemzet önmagával folytatott párbeszédének zavartalanságát biztosító kommunikációs tereket, média feltételeket

- 5. megteremti a népesedési egyensúly feltételeit, helyreállítva a család intézményének történelmi alap-struktúráit

- 6. általános egészségi helyzetünket jelentősen javítja, helyreállítva legalább a 40 évvel ezelőtt egyszer már elért nemzetközi pozíciónkat

- 7. ehhez kapcsolódva új nemzeti intézményi alapra helyezi a szűkebb értelemben vett egészségügy rendszerét

- 8. létrehozza a különböző társadalmi csoportok közötti szolidaritás új rendszerét, mérsékelve az egyenlőtlenség jelenlegi szintjeit

- 9. nemzeti alapokra helyezi (vissza) a generációk közötti szolidaritás fő intézményes elemét jelentő nyugdíjrendszert

- 10. megteremti az ökológiai egyensúly ellenőrzésének és tartós javításának feltételeit

- 11. a társadalom anyagi újratermelési folyamatait, vagyis a gazdaságot összhangba hozza a fenti stratégiai követelményekkel, részben alárendeli azoknak

- 12. végül mindezen nemzet-stratégiának megfelelő olyan alkotmányt hoz létre, amely rögzíti e hosszú távú társadalom-újratermelési rendszer alapjait

A fenti stratégiai célok megvalósítását három olyan elem segítheti, amelyek részben már eszközök ugyan, létrehozásuk részben alapvető cél is. Ezek:

- új értelmezési keret és fogalom-készlet (narratíva) megteremtése

- átfogó nemzeti vagyon-mérleg megteremtése

- olyan közéleti struktúrák létrehozása, amelyek elősegítik a nemzet újraegyesítésének folyamatát

Lássuk ezek után, mit takarnak a fenti nemzet-stratégiai célok, hogy aztán a következő fejezetben megpróbáljuk ütköztetni mindezeket a fennálló külső és belső viszonyok korlátozó feltételeivel.

1. A nemzet újraegyesítése

A nemzet újra-egyesítése azért döntő cél, mert olyan érdekütközések erőterében kell sikeresnek mutatkoznunk, amelyekből csak átfogó összefogás esetén kerülhetünk ki győztesen. Ma a magyar társadalom végletesen megosztott, ráadásul e megosztottság javarészt hamis törésvonalak mentén alakult ki. Az újraegyesítés csak olyan új értelmezési keret segítségével lehetséges, amely világossá teszi, hogy a fő törésvonal nem a jobb és baloldal között van, hanem e két politikai oldalon belül. Még hozzá egy felől azok között, akik a nemzeti érdekek stratégiai képviseletét elégtelennek tartják, és a rendszerváltás bukásának fő okát is ebben vélik felfedezni. Másfelől azok között, akik a rendszerváltás rendszerét kielégítőnek vélik, és ellenzik a nemzeti érdekek határozottabb képviseletét. A közbeszéd szerkezetének átalakítása, vagyis az új „narratíva” éppen azért döntő jelentőségű, mert e nélkül nem tehetők nyilvánossá a valós törésvonalak, és nem kezdődhet el az ennek megfelelő új közéleti szerveződési formák békés úton történő megvalósítása.

Mindez szorosan kapcsolódik a 3. pontban jelzett stratégiai célhoz, vagyis a szuverenitás erősítéséhez, a 4. pontban jelzett új nyilvánosság-szerkezethez, és végül az új alkotmány létrehozásának 12. pontban vázolt követelményéhez. Azért hangsúlyozzuk az „új közélet szerveződési formák” jelentőségét, mert az újraegyesítés nem feltétlenül pártpolitikai talapzatra épülve mehet végbe. Sőt mind több jel utal arra, hogy részben, vagy egészben éppen azokkal szemben.

2. A nemzet spirituális talapzatának helyreállítása.

A spirituális talapzat helyreállítása, az önazonosság visszaszerzése ma még szinte felfoghatatlanul nehéz feladatnak tűnhet fel, mégsem kerülhető meg, mint stratégiai cél. Mindez ráadásul a XX. század alapvető traumái feletti nyílt diskurzus megnyitása nélkül elképzelhetetlen, és ez kezdetben látszólag éppen szembemegy a nemzet újraegyesítésének alapkövetelményével. Ez azonban csupán a látszat. A spirituális talapzat roncsoltsága ugyanis főként éppen azért következhetett be, mert feldolgozás helyett mindig az éppen regnáló „kurzus” rövid távú érdekei szerinti hamis narratíva passzív tudomásul vételének nem volt alternatívája. (Mindez a rendszerváltás időszakára is vonatkozik, sőt!). A magyar társadalom igen rossz „lelki állapota” az elfojtások, megalázottságok, egymásra torlódó hazugságok miatt „szomatizálódott”, és főként ez vezetett a testi egészség katasztrofális leromlásához. Ugyanígy nem kerülhető el a nemzetről és a nemzethez való tartozásról szóló nyílt viták lefolytatása sem. Csak így képzelhető el az a „katarzis”, amely a testi-lelki gyógyulás egyetlen lehetséges útja. A feladat roppant nehéz, de volt már példa akár a XX. század európai történetében is sikeres kísérletekre, és fontos tudatosítani, hogy e nélkül nincs esély a válságból való kikapaszkodásra.

3. A nemzeti szuverenitás helyreállítása.

A szétroncsolt diskurzus-térben egyaránt elbeszélhetetlen a két egymáshoz szorosan kapcsolódó problémakör, a demokrácia és szuverenitás ügye. Az uralkodó beszédmód azzal a logikával bélyegez meg és/vagy tesz nevetség tárgyává minden rendszer-korrekcióra irányuló kritikát, hogy a szuverenitás és demokrácia keretei között minden ilyen próbálkozás a szuverenitás és demokrácia megvalósult rendszere elleni lázadás/lázítás, és, mint ilyen éppen ezek nevében elítélendő és felszámolandó. Ahhoz tehát, hogy egyáltalán értelmezhetővé váljék Magyarország súlyosan csonkolt szuverenitása helyreállításának igénye, egy már jelzett összefüggés nyilvánossá tételére van szükség. Eszerint a globális hatalom-gazdaság helyi kényszerítő hatalmi intézményei, a multinacionális vállalatok úgy ellenőrzik és határozzák meg a magyar társadalom legalapvetőbb újratermelési folyamatait, hogy erre semmilyen legitim felhatalmazásuk nincs, így aztán e tevékenységük egyre súlyosabb következményeiért nemcsak, hogy nem vállalnak felelősséget, hanem egyenesen értelmezhetetlennek vélik a kérdés felvetését is. Ezt pedig az uralkodó politológiai elmélet szerint diktatúrának, legalább is súlyos szuverenitás-hiánynak minősíthető állapot.

E helyzet megváltoztatása érdekében a következő logikát kellene a „szuverenitás-gazda” szerepét játszó hatalmi struktúrákkal elfogadtatni. Amikor ezek a multinacionális vállalat-óriások megjelennek a magyar társadalom érték-mezőiben, ezt a profit-szerzés evidens céljával teszik. Valójában tehát ők „vásárlói” azoknak a „termékeknek”, amelyeket a „lokalitásunk érték-mezőinek” két alapvető „üzeme”, a család-üzem és az állam-üzem termel. Ezek a „termékek” a jól-képzett munkaerőtől a közbiztonságig, a jól működő infrastrukturális rendszereken át a vonzó és egyensúlyban lévő természeti környezetig igen sok mindent magukba foglalnak. Mivel a nemzet, mint közösség ezeknek a „termékeknek” az eladója, így evidens, hogy a nevében és érdekében fellépő „köz” alapvető kötelessége, hogy minimum olyan árat kérjen ezekért a „termékekért”, amely legalább az alapvető „termelési költségeket” fedezi. Ha ugyanis az ellenérték, amelyet a multik a család-üzemnek fizetett bér, illetve a „közt” megtestesítő államnak fizetett adók formájában rónak le, a költségek fedezetére sem elég, akkor elkezdődik a család és állam-üzem gyorsuló lepusztulása. Ezzel párhuzamosan a lepusztulást lassítandó mindkét üzem folyamatosan egyre inkább eladósodik. Pontosan ez történik most már évtizedek óta, hiszen a késő kádár-korszak „megszorításai”, a Bokros csomag, és a most zajló folyamatok ugyanarra az okra vezethető vissza. A nyugatias globalitás birodalma ugyanis a katasztrofális neki való eladósodottságunk következtében már nagyjából 1982-ben átvette a „szuverenitás-gazda” szerepét az agóniáját megkezdő keleti-globalizációs szovjet birodalomtól.

A szuverenitás hiány bemutatása és erre hivatkozva annak helyreállítására vonatkozó igény e logika alapján tehető legitimmé és szakszerűvé. A két alapvető adat, miszerint a multik megjelenésétől eltelt első húsz év során, 1988-2008, a reálbérek 0,7%-kal növekedtek, külföldi, főként multinacionális vállalatok profitja viszont 23%-kal, és, hogy a magyar gazdasági térben megtermelődő összes profit több, mit 90%-a most már náluk összpontosul , elég meggyőző hivatkozási alap lehet a szuverenitás helyreállítás megkezdéséhez.

Ez a logika indokolja azt a már említett tényt, hogy a „gazdaság” kérdését az uralkodó diskuzus szerint nem tartjuk tárgyalhatónak, mert abban ezek az alapvető összefüggések nem értelmezhetők.

4. A közösség kommunikációs tereinek helyreállítása.

A szétroncsolt közbeszéd kérdését azért véljük annyira fontosnak, hogy önálló nemzet-stratégiai pillérként fogalmazzuk meg, mert az itt kialakult helyzet radikális megváltoztatása minden további lépés alapvető feltétele. Könnyen belátható ugyanis, hogy ha a diskurzus tereinket egyre átfogóbban uraló tematizációs és értelmező erőszak vélemény-hatalmi intézményeinek elsöprő és most is növekvő szerepét nem tudjuk megtörni, akkor ez önmagában is meghiúsíthat minden nemzet-újjáépítési kísérletet. És itt nemcsak azokról a gigantikus gépezetekről van szó, amelyeket az informatika, telekommunikáció és média összeolvadásából keletkező roppant méretű és befolyású hatalmi-struktúra jelent. Azokról a rejtett terekről is, amelyekben a család és a kis-közösségek szintjein most már külső beavatkozás nélkül is a szocio-kulturális önpusztítás, romboló identitások „örömmel” való buzgó felépítése zajlik egyre vészterhesebb tempóban.

Egyszerre kell tehát összehangolt média-info-kommunikációs nemzet-stratégiát felépíteni a globalitás vélemény-hatalmi erőszak-struktúráival szemben, és a „cserélt-identitású” már ma is jelentős, és rohamosan növekvő arányú népesség nemzetbe való re-integrálására. E rendkívül bonyolult és igen kényes feladat megoldása jelenleg a legfőbb feltétele a nemzet-stratégiai cél-piramis csúcsán álló törekvésnek, vagyis a nemzet újraegyesítésének.

5. A népesedési egyensúly helyreállítása.

A népesedési egyensúly helyreállításának feladata a kérdés természeténél fogva a legátfogóbb stratégiai elem, hiszen a demográfiai folyamatokban egy emberi közösség minden lét-mozzanata sűrítetten jelenik meg. Ha tehát vissza akarunk fordulni a népesedésben is megmutatkozó lepusztulási lejtőről, akkor egyszerre kell mozdítani a komplexum minden elemét. A döntő feltétel persze a spirituális talapzat helyreállítása, hisz ennek megkezdése nélkül minden előrelépés bizonytalan és ingatag marad.

A népesedési egyensúly megteremtésének alapvető intézményes keretét a család jelenti, amely az emberi lény „természetes élőhelye”. Az anyagi és szimbolikus erőforrás-folyamokat tehát úgy kell átalakítani, úgy azok az új generációk megszületését, és a testi-lelki egészség viszonyai között való felnevelkedését segítsék. Ez valójában a család, mint intézmény elleni folyamatos rejtett erőszak alkalmazását biztosító gépezetek hatástalanítását, vagy legalább is romboló hatásuk csökkentését jelentené. A közbeszéd, a média, a reklám-marketing, az adók és járulékok rendszere, az oktatási-kulturális rendszer és az egészségügyi-szociális rendszer, a környezeti-természeti viszonyok feletti ellenőrzés vissza-szerzése, és az ennek nyomán nyert forrásoknak a „család” nevű „élőhely” re-kultiválására való fordítása, mind döntő eleme a népesedési egyensúly visszaszerzésének.

Bármilyen fájdalmas is, a magyar társadalmat szembesíteni kell azzal, hogy az elmúlt fél évszázad során közel egy millió gyermek megszületésének és felnevelésének költségeit, a jövőbe való elengedhetetlen befektetés helyett, folyó fogyasztására költötte. És ez akkor sem maradhat következmények nélkül, ha erre az, az evidens magyarázat, hogy így is nyomorúságos létfeltételek között élt a magyar társadalom nagyobbik fele. A folyamatok lényegét tekintve persze valójában arról van szó, hogy ezt az összesen több mint egy évi GDP-nek megfelelő összeget a globális hatalom-gazdaság szivattyúzta ki az országból. A magyar társadalom azonban nem tudván/mervén ezzel szembe szegülni, minderre automatikusan jövő-felélő reflexekkel válaszolt. Logikailag két lehetőség adódik, és a diskurzus-térnek meg kell nyílnia e drámai stratégiai alternatíva felett.

Az egyik lehetőség, hogy a magyar társadalom vállalja, hogy a következő évtizedekben ezt az „adósságát” visszafizeti a belső születés szám jelentős emelése költségeinek fedezésével.

A másik lehetőség a „külső forrás”, különösen, ha kiderül, hogy a belső megoldás már fizikai képtelenség, és semekkora ráfordítással nem érhető el, mert túl vagyunk a „kritikus ponton”. Ebben a helyzetben, szembe kell nézni vagy a bevándorlás spontán „megengedésével”, vagy tudatos stratégia keretében végrehajtott „betelepítéssel”. Azt persze tudni kell, hogy ennek „fajlagos költségei” anyagi és szimbolikus értelemben is sokkal nagyobbak, mint az első változaté.

A népesedési lejtőről való visszafordulás folyamata tehát csak egy olyan hosszú távú, igen széles egyezségre épülő stratégiával fordítható meg, amely a spirituális, morális, mentális vagyonunk helyreállításától a gazdasági folyamatok újra-szabályozásáig (adók, járulékok, támogatások stb.) mindent a család intézményének történelmi jelentőségű megerősítésére épít.

6. Az egészség „ügye”

Az egészség kérdéskörét éppen a probléma különleges jelentősége miatt kettébontjuk, noha tudjuk, hogy a két kérdéskör csak analitikusan választható el egymástól. Mint már jeleztük, erre azért van mégis szükség, mert az egészség „ügye” sokkal komplexebb kérdéskör, mint a szűkebb értelemben vett egészségügy. Először a tágabb értelemben vett egészség „ügyével” fogalakozunk tehát. A tárgyalás kulcs-fogalma az „egészség-vagyon”. Az, az összefüggés ugyanis, hogy egy ország lakói milyen élet-tartamra számíthatnak, és, hogy ezen belül mennyit tölthetnek el, nemcsak egyszerűen a betegség nélkül, hanem testi-lelki harmóniában, az minden emberi közösség legfontosabb vagyon-eleme. Ennek a vagyonnak a fenntartásában és gyarapításában van ugyan szerepe a szűkebb értelemben vett egészségügynek, de ennek aránya mindössze 10-15%, és az is inkább „betegségügy”, hiszen a már kialakult bajt próbálja kezelni.

Ahhoz, hogy az egészség „ügyét” értelmezni tudjuk, fel kell tárni azokat a külső természeti (ökológiai környezet), és belső természeti összefüggéseket, amelyek döntő szerepet játszanak annak a „lét-módnak” a kialakulásában, amely az adott emberi közösséget jellemzi, ön-újratermelési folyamatait meghatározza. Mint azt már sokoldalúan bemutatni törekedtünk a magyar társadalom lét-módja igen hosszú idő óta (lassan közel egy évszázada) egyre jobban torzul, és egyre kevésbé képes ezen öngerjesztő torzulás értelmezésére, s így kezelésére.

A szélesebb értelemben vett egészség helyreállítása, az egészség-vagyon egyre súlyosabb lepusztulásának visszafordítása csak létmód-váltással lehetséges. A létmód-váltásra épülő stratégia felépítésének döntő feltétele, hogy pontosan megértsük annak történelmileg példátlan hanyatlásnak a legmélyebb okait, amely a hatvanas, hetvenes évek fordulóján indult el Magyarországon. A katasztrofális romlás ugyan a kilencvenes évek közepétől lassult, majd megállt, de egyes népesség-csoportokban, különösen a középkorú férfiaknál ma is tart.

Ez a kérdéskör, mint az összes többi is, ugyanahhoz a problémához vezet el minket, vagyis a globális birodalmi függés kialakulásához. Az egészségvagyonunk történelmi léptékű hanyatlása ugyanis éppen arra az időszakra esik, amikor az eladósodás következtében rendkívül rövid idő alatt hajszolják át a felkészületlen magyar társadalmat a globális birodalmi diktátumokhoz való kényszerű alkalmazkodás stációin. Fontos tehát rögzíteni, hogy az „igazi rendszerváltás” tragikus ívének valóságát éppen azok a hosszú távú idősorok, illetve annak grafikus ábrái rajzolják ki, amelyek az 1966 és 2006 között időszakra (és ezen belül különösen az 1970-95 közötti periódusra) vonatkoznak.

Az egészség vagyon növekedését újraindító nemzet-stratégia döntő feltétele az ezzel való szembesülés, és átfogó egyezség az okokat, a diagnózist és a terápiát illetően. E stratégiának tehát együtt kell mozdítania a patologikus létmódból eredő valamennyi környezeti és szociális „betegség-termelő” tényező és ezek együtthatásainak egész rendszerét annak érdekében, hogy elindulhasson a vagyon-gyarapodás, elindulhasson.

7. Az egészségügy

A szűkebb értelemben vett egészségügyi rendszer ugyan valóban „csak”

10-15%-os szerepet játszik az egészség-vagyon fenntartásában és növelésében, de ez is éppen elég hatalmas komplexum ahhoz, hogy kiemelt jelentőségét külön fejezettel jelezzük. Az első feladat itt is szimbolikus jellegű, ki kell szabadítani az egészségügy rendszerét abból a hamis diskurzus térből, amelynek lényege, hogy a magyar egészségügyi rendszer „alacsony hatékonyságú”, és a hatékonyság növelésének egyetlen lehetséges útját a teljes privatizálás, (tehát a globális hatalom-gazdaság erőszak intézményeinek való teljes kiszolgáltatás!) jelenti.

Világossá kell tenni, hogy a hatékonyságot csak akkor tudnánk mérni, ha pontosan ismernénk az egészségügyi rendszer által megmentett életek, illetve a sok százezer ember számára visszaadott egészség piaci értékét, ennek kimutatása azonban mindmáig nem történt meg, amiből persze az új egészségügyi nemzet-stratégiánk első feladata is adódik. A ráfordítások mellett ugyanis a rendszer társadalom-reprodukciós „hozadékát” is pontosan ki kell tudni mutatni ahhoz, hogy kiderüljön: a magyar egészségügyi rendszer piaci értelemben lényegesen hatékonyabb, mint a gazdasági ágazatok többsége.

A másik döntő teendő, hogy az általános értelemben vett imént említett „egészség-vagyon” mellett e szűkebb értelemben vett egészségügyi rendszer vagyon-tömegének pontos felmérése és e vagyonnal való gazdálkodás egységes rendszerének megteremtése. És itt nemcsak anyagi vagyonokról van szó, hanem a hosszú időn át összecsiszolódó gyógyító-közösségek szinte felbecsülhetetlen (mert nem újratermelhető!) szimbolikus vagyon-eleméről is.

Mindezek érdekében az egészségügyi rendszer új Nemzeti Egészség Alapjának létrehozásával éppen az általános szolidaritás közösség új alapokra helyezésével lehet megtalálni a megoldást.

8. A társadalmi egyenlőtlenségek szerkezetének megváltoztatása.

A globális gazdasághatalmi rendszer a világ valamennyi „lokalitását” meghasítja, és létminőségükben egymástól egyre távolodó „társadalmakra” szabdalja. Az elmúlt évtizedek során ez a folyamat a magyar társadalmi térben, mint láttuk, rendkívüli pusztítások közepette ment végbe. Itt is létrejött a globalitás lokális elitjének „felső” társadalma, amely azokat a komprádor-kollaboráns oligarchiákat foglalja magába, amelyek a társadalom, gazdaság, politika, kultúra, média meghatározó uralmi struktúráiban döntő szerepet játszanak. Bár arányuk a népességen belül csak 3-5%, de a jövedelmek közel 20%-át, az anyagi vagyonok kb. felét, és a szimbolikus készletek (kulturális javak, információs és kapcsolati tőkék, befolyások, érdekfelismerés és érvényesítés stb.) legalább 90%-át ők birtokolják. A másik póluson rohamos gyorsasággal nő a roncs-társadalom, és ezen belül a legreménytelenebb helyzetben lévők pária-társadalma. Tekintettel arra, hogy az 1985 és 2010 közötti negyed század során a magyar társadalomban a jövedelmek belső felhasználása kevesebb, mint 2%-kal nő, a globalitás lokális elitjének jövedelmei viszont évente átlagosan több mint 30%-kal, nem túlzás azt állítani, hogy a roncs és pária-társadalom növekedése közvetlen oksági kapcsolatban van a rendkívüli ütemű vagyonosodással, vagyis annak mintegy „negatív lenyomata”. Ezt támasztja alá az összefüggés is, hogy az elmúlt év során a tíz leggazdagabb magyar realizálta az egész magyar társadalom teljes jövedelem-növekményének 65%-át, és a két leggazdagabb közel felét!

A társadalmi egyenlőtlenségek szintje már most is a szélsőséges latin amerikai országokéhoz hasonlít, és változatlanul növekedőben vannak, sőt a jelenleg zajló „reformok” tovább gyorsítják azt.

A nemzet-stratégiánk döntő eleme tehát annak a programnak az elkészítése, amelynek megvalósítása során, 10-15 év alatt, legalább a legegyenlőtlenebb európai országok szintjére csökkentjük a társadalmi egyenlőtlenségeket. Mindez részben eleve következménye, részben előfeltétele a társadalmi reprodukció hanyatlási folyamatok visszafordításának, amelyekről a népesedés, illetve nemzet-egészség kapcsán már beszéltünk.

9. A nyugdíj rendszer egyensúlyának helyreállítása.

A történelem során minden emberi közösség fenntartott valamilyen nemzedékek közötti szolidaritási rendszert, amelynek segítségével megpróbált gondoskodni azokról, akik korukból adódóan már nem voltak képesek résztvenni a javak előállításának folyamatában. Magyarországon a társadalmi egyenlőtlenségek egyik döntő dimenziója, hogy az öregség az elszegényedés szinonímájává kezd válni a nyugdíjak fokozódó elértéktelenedése következtében. A ma létező nyugdíj rendszerek mindegyike ugyanis csak olyan társadalmakban működtethető zavartalanul, amelyekben viszonylagos népesedési egyensúly van. Mindenütt, ahol a demográfiai egyensúly hosszú időn át folyamatosan romlik, egyre súlyosabb feszültségek keletkeznek a rendszerben. Itt is az látszik kiderülni, hogy, ha egy társadalom folyó fogyasztására fordítja a jövő generációinak felnevelését szolgáló erőforrásokat, akkor ezt az élet-ciklus valamelyik fázisában, valamilyen módon, és általában „kamatostól” kényszerül visszafizetni. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a nyugdíjkorhatár emelésével és/vagy a nyugdíjjárulékok szintjének jelentős növelésével „fizetik” vissza a valaha folyó fogyasztásra fordított összegeket azok a generációk, amelyek nem nevelték fel azt az utód-nemzedéket, akitől az öregkorukban elfogyasztani szándékolt javak megtermelését várják. (Feltéve persze, hogy nem kívánják a nyugdíjak „elolvadásának” harmadik típusú verzióját vállalni.)

A nemzet-stratégia nyugdíjrendszerről szóló fejezetében átfogó választ kell adni erre a kihívásra. A feladat kettős. Az első, legsürgetőbb feladat a „magán-nyugdíj rendszer” azonnali felszámolása. Ez a rendszer ugyanis, mint említettük csak azt a célt szolgálja, hogy a globális banki-biztosítói pénzhatalmi struktúrák rendelkezésére bocsássa a magyar társadalom legnagyobb „pénzfolyamát” (évente kb. 2500 milliárd forint), illetve, hogy a hatalmas tranzakciós költségekkel „jól-tartsa” a kollaboráns oligarchiák erre szakosodott csoportját. A magyar államháztartás igen súlyos eladósodása jelentős részben éppen a magán nyugdíj-rendszer létéből adódó többlet-költségek nyomán következett be. Felszámolásuk közben világossá kell tenni, hogy miközben hatalmas károkat okoztak a magyar társadalomnak, a nyugdíj rendszer demográfiai alapú válságára ez a rendszer ugyanúgy nem jelent semmiféle választ, mint a más konstrukcióban működő rendszerek.

A másik fontos feladat annak az új egyezségnek a létrehozása, amely „teherbíró” módon képes megküzdeni azokkal a roppant intenzitású konfliktusokkal, amelyek a következő évtizedek magyar társadalmára várnak. Az előttünk álló évtizedek gazdaságilag aktív nemzedékeinek ugyanis hatalmas hármas terhet kell hordozniuk. Óriási áldozatokkal legalább utólag és részben pótolni kell a „hiányzó” generációkat, vagyis a gyermek-vállalást jelentősen fokozni kell. Más részt a nyugdíjas generációk vészes elszegényedést lassítandó, meg kell teremteniük a nyugdíjak jelentős növelésének fedezetét. És végül mindeközben ráadásul a saját időskoruk új feltételek szerinti biztosítására lényegesen magasabb arányú járulékot kell fizetniük. Vagyis a folyó fogyasztásuk minden eddiginél magasabb részéről kell lemondaniuk annak érdekében, hogy a rendszer tartós egyensúlya fenntartható maradjon. Mindezt olyan körülmények között kell véghez vinniük, amikor az önmaguk anyagi, mentális, intellektuális, morális, állapotát, testi-lelki egészségének szintjét jelentősen javítani kell(ene).

Mivel ez a fenti feladvány az eddigi feltételek mellett tökéletesen megoldhatatlan, ez is arra hívja fel a figyelmet, hogy a ránk zárulni készülő „globális harapófogóból” való kikerülés a szó szoros értelmében „lét-kérdés” a magyar társadalom számára.

E harapófogó lényege, hogy a globális hatalom-gazdaság véglegesen rögzíteni kívánja a reálbéreket a késő kádárizmus „paternalisztikus”, teljes foglakoztatásra, kiszámítható perspektívákra, biztonságra és szerény, de létező szociális ellátásokra épülő korszakának szintjén. A harapófogó másik „szárán” viszont privatizálja a munkaerő újratermelésének minden feltételét előállító rendszereket, és globális piaci árat kér az imént említett „történelmi mélységekben” rögzített bérekkel rendelkező kifosztottaktól. (Az élelmiszer, a gyógyszer, az energia, a közmű ellátások, a közlekedés, a pénzügyi, banki, biztosítói, távközlési, médiaszolgáltatások „globalo-privatizálása” után „kegyelem-döfésként” most az oktatás és az egészségügy privatizálása jelenti a harapófogó végleges-végzetes ránk zárulásának utolsó elemét.)

10. Az ökológiai harmónia helyreállítása.

A környezetvédelem elnevezése eleve sugallja a hamis tematizáció lényegét, miszerint a természet „védelemre” szorul. És valóban, a „The business of the business is the business” logika, amelyre az uralkodó neoliberális gazdaság-ideológia épül, ezt a védelmi funkciót szükségessé is teszi, hiszen ha valami üzemgazdasági szinten profitot hoz, akkor akár a külső és belső természetben okozott ennél sokkal nagyobb kár sem állhat ennek útjába.

A nemzet-stratégia ökológiai fejezetének fő feladata tehát éppen az, hogy megkísérelje új alapokra helyezni a kérdéskör értelmezési keretét. Világossá kell tenni, hogy valóban sikeres csak akkor lehet ez a törekvés, ha megpróbálja megfordítani az értelmezés logikai ívét. Ehhez azonban először is arra van szükség, ami az egész nemzet-stratégia egyik döntő eleme, hogy mihamarabb elkészüljön a három-dimenziós komplex nemzeti vagyon-leltár. Magyarországon ugyanis 1989-től nyomtalanul eltűnt a statisztikai számbavételi rendszerből a nemzeti vagyonnak még a fogalma is. A magyar társadalmat tehát úgy hajszolták át legújabb kori történelmének egyik legsúlyosabb megpróbáltatásokkal járó korszakán az elmúlt két évtized során, hogy közben eleve feltenni sem lehetett azt a döntő fontosságú kérdést, hogy mi történik a nemzeti-lét alapját képező vagyonokkal. Pedig ennek éppen az ellenkezőjére lett volna szükség. Arra, hogy igen részletes „finom felbontású” képet rajzoljunk ne csak az anyagi vagyonokról, hanem arról a két másik komplexumról is, amelyek értéküket tekintve valójában az anyagi vagyonnál is fontosabbak, az ökológiai és a humán-vagyonról. A humán-vagyon jelentőségéről a nemzet-stratégiai célok eddig tárgyalt elemeinél már részletesen szóltunk, most az ökológiai készletekben megnyilvánuló vagyon-elemekre érdemes ráirányítani a figyelmet.

A levegő, a víz és a föld aligha véletlenül voltak az „ős-elemek” minden ősi kultúrában, a szakrális egyensúly alapján szerveződő emberi közösségek számára ugyanis ez a létezés legmélyebb alapját jelentette. Korunk globalizált világa ezeket a kultúrákat általában a „primitív” jelzővel szokta illetni pejoratív hangsúllyal, noha éppen ő az, aki képtelen önmaga pusztító hatásától „megvédeni” a természetet.

Az ökológiai kérdés új alapokra helyezésének első feladata tehát az, hogy minél pontosabb és részletesebb képet rajzoljunk a magyar társadalom ökológiai tereinek állapotáról, az abban zajló folyamatoknak a társadalom egész reprodukciós folyamatára gyakorolt hatásairól. Az ökológiai rendszeren ütött sebek ugyanis kikerülhetetlenül károsítanak minden más lét-szférát is. A „betegség-termelési” mechanizmusokban például döntő szerepe van ezeknek a folyamatoknak, csakhogy jelenleg nem is létezik az a gondolati tér, ahol az erről zajló nyilvános diskurzus egyáltalán elkezdődhetne. Ám ahhoz, hogy ez egyáltalán értelmezhető legyen pénzben kifejezhető érték-folyamként kell tudnunk leírni az ökológiai vagyon-elemeket. A Kyotó-egyezmény világossá tette, hogy a tiszta levegő piaci „áru-cikké” válásának történelmi folyamata elkezdődött, ami önmagában is az egyik legdrámaibb fordulat az emberiség eddigi történetében. A vízhez kapcsolódóan már ma is háborús konfliktusok zajlanak a világ országai között, és az előttünk álló évszázad folyamán ezek intenzitása exponenciálisan fokozódik majd. A termőföld hihetetlen mértékű stratégiai felértékelődése, pedig szinte közhelynek tekinthető.

Az elmúlt évtizedekre visszamenő pontos folyamat-elemzéssel összekapcsolt vagyon-leltárt kell készíteni az ökológiai vagyonunkról éppen annak érdekében, hogy a globalitás gazdaság-hatalmi struktúráinak természeti vagyonunkat felélő tevékenységét nyilvánossá tegyük. Csak ez teheti lehetővé az e téren zajló roppant méretű vagyon-vesztés megállítását.

11. A gazdasági válság megoldása.

A nemzet-stratégia az eddig említett kérdésekhez képest szándékosan másodlagos kérdésnek tekinti azt, amit a közbeszéd a „gazdaság” fogalommal szokott jelölni. Teszi ezt két egymáshoz szorosan kapcsolódó okból, amelyek lényegét azzal az első hallásra elég meghökkentő fordulattal lehetne kifejezni, hogy nincs „olyan, hogy gazdaság”. Először is, amit gazdaságnak szokás nevezni, az nem más, mint az emberi társadalmak anyagi szükségleteinek a kielégítésére irányuló tevékenység, és itt a hangsúly az „emberin” van. A gazdálkodást ugyanis emberek végzik emberi szükségletek kielégítése érdekében, tehát a gazdaság nem önálló entitás, és kizárólag az adott társadalom külső és belső természetének csere-kapcsolata, „kommunikációs módjaként” fogható fel. Másrészt azért „sincs gazdaság”, mert amit ma „magyar gazdaságnak” vagyunk hajlamosak látni, az nem más, mint kb. két tucat transznacionális vállalat-óriás lokális hatalom-gazdasági telephelyeinek kartell-szerű együttműködése. Vagyis a mai magyar társadalom szinte teljes mértékben meg van fosztva a saját anyagi újratermelési folyamatainak ellenőrzésétől, és inkább passzív elszenvedője, mint alakítója annak. Ez a fő oka annak a lepusztulási lejtőnek, amelyet az eddigi kérdéskörök kapcsán igyekeztünk megvilágítani.

Ez a hatalom-gazdasági komplexum, belső kollaboránsai segítségével, valójában már a hatvanas évek végétől fokozatosan növelte befolyását, előbb az adósság-csapda uralmi-konstrukciójának segítségével, majd 1988-tól már nyílt fizikai megjelenésével is. (Az un. „rendszerváltással” kapcsolatban tehát fontos újra kiemelni azt a tényt, hogy Magyarországon a kapitalizmus alkotmányos alapjait megteremtő legfőbb törvényeket hivatalosan a „régi rendszer” parlamentje fogadta el 1988-ban. Ezt pedig csakis úgy tehette, ha az ennek feltételét képező máig sem pontosan feltárt hatalmi alkuk 1982-85 közötti időszakban le is zárultak.)

A „Washingtoni Konszenzus” néven ismert 1989-ben megfogalmazott globális „alkotmány” a „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” fegyelmező- hatalmi instrukciói segítségével elérte, hogy két évtized alatt a magyar társadalom teljesen elvesztette saját elemi létfeltételei reprodukciója feletti kontrollt. Ahogy már említettük az élelmiszer, gyógyszer, energia, a közüzemek, a közlekedés, a pénzügyi, banki, telekommunikációs és médiaszolgáltatások után a nyugdíjrendszer és végül most az oktatás és az egészségügy van soron.

Mindezzel lényegében befejeződik a magyar társadalom végleges „elválasztása” önmaga újratermelésének minden fontos feltételétől. Ez teszi lehetővé, hogy a helyzete értelmezésétől, így saját stratégiai érdekei megfogalmazásának és képviseletének minden lehetőségétől megfosztott többség képes legyen legalább a saját munkaereje közvetlen értékesítésébe is beleszólni. A reprodukciós katasztrófa felé vezető történelmi lepusztulási lejtő mindennek egyenes következménye. Bármilyen gazdasági válság-kezelés tehát hamis úton jár, ha akár csal „taktikai” okokból, de nem ezt az értelmezési keretet tekinti kiinduló pontnak.

Mielőtt a nemzet-stratégia gazdasági feladatainak rövid vázlatát megfogalmaznánk, megkíséreljük néhány mondatban összefoglalni a jelenlegi „válság-kezelés” hamis narratíváját és ütközési pontjait az általunk képviselt értelmezéssel.

Az uralkodó beszédmód, amelyet lényegében az ellenzéki pozícióban lévő „közbeszélők” is magukénak vallanak, a következő feltevésekre épül. A „gazdasággal” minden rendben volna, „csak” az állam és annak polgárai felelőtlenül túl-fogyasztanak, pazarolnak, hedonizálnak stb. („Gazdaságon” itt persze a transznacionális óriások uralta teret kell érteni!) A kormánypárti és ellenzéki szakértők között ebben lényegében semmi különbség nincs, csak annyi, hogy kölcsönösen egymást vádolják hozzá nem értéssel és/vagy cinizmussal. Fontos itt megjegyezni, hogy ezek a hamis ideológiai törésvonalak már a hanyatló, a globális hatalom-gazdaság csapdájában vergődő, és abból szintén „megszorításokkal” hasztalan kiutat kereső kádárizmusban is ugyanilyenek voltak. Talán még egy eltérést kell megemlítenünk, és ez az, hogy a kormánypárt érthető módon inkább a „bevételnövelő”, az ellenzék inkább a „kiadás-csökkentő” stratégiában látja a megoldást, de az, fel sem merül, hogy esetleg maga a kiindulópont is hamis. A vesztes többség számára egyébként ez rövidtávon teljesen mindegy, hiszen az árát mindenképpen ők fizetik, vagy többlet-adóval, vagy a lepusztuló közszolgáltatás rájuk háruló következményeivel. Hosszú távon azonban a „kiadás-csökkentést” követelő törekvés a veszélyesebb, mert az ráadásul a „nemzet utolsó védműveként” értelmezhető államot is szétroncsolná.

Ezzel az uralkodó értelmezéssel mindössze annyi a baj, hogy teljesen hamis. A válság ugyanis, most már lassan harmadik évtizede nem azért mélyül ciklikusan, de folyamatosan, mert az állam és polgárai „hedonizálnak”. Az ok éppen ellenkezőleg az, hogy a globális hatalom-gazdaság folyamatosan „lehasználja” nemzeti érték-mezőinket, de az általa fizetett „használati díj” (bérek, adók, járulékok), a „család-üzem” és az „állam-üzem” elemi működési költségeinek a fedezésére sem elegendő. (1988 előtt az „egyenlőtlen” hatalom-gazdasági csere az adósság-csapda megfizethetetlen, következésképp „pénz-szivattyúként” működő kamat-feltételeiben nyilvánult meg, azóta egyre inkább a most már évi 20 milliárd dollárhoz közelítő repatriált profitban ölt testet.)

A család-üzem és az állam-üzem a társadalmi reprodukció két alapegysége, hisz ők állítják elő a munkaerőtől kezdve, a közbiztonságon, és a környezeti feltételeken át az igazgatási szolgáltatásokig mindazokat az érték-tereket, amelyeket a globalitás használ ugyan az itt zajló profit-termelése közben, de költségeit egyre kevésbé fizeti meg az adókedvezmények és támogatások miatt.

Ha azonban a két alap-üzem tartósan nem jut hozzá az üzemeléséhez szükséges források minimumához sem, akkor lepusztul, illetve ezt lassítandó, fokozatosan és egyre reménytelenebbül eladósodik. Pontosan ez történik a család-üzemmel, és az állam-üzemmel is.

A hamis narratívára épülő jelenlegi stratégia „egyensúly és reform” címén tovább mélyíti a két alap-üzem reprodukciós válságát, hisz költségeik megtéríttetése helyett forrás-megvonással bünteti őket, és ezt nevezi „egyensúlynak”. „Reformnak” meg azt a folyamatot, amely megpróbálja intézményesen hosszú távra is rögzíteni a család-üzem és az állam-üzem globalitás általi folyamatos kifosztását.

A nemzet-stratégia gazdasági fejezete tehát a fentiekből kiindulva, csakis a szuverenitás helyreállítására irányuló törekvésekre épülhet. A liberalizálj, deregulálj, privatizálj jelszavakra épülő pusztító programmal szembefordulva ennek éppen az ellenkezőjét, kell tenni. Minden lehetséges eszközzel meg kell erősíteni a nemzet „maradék” érték-mezőit megvédeni képes nemzet-államot. Világossá kell tenni, hogy érték-mezőink „letermelésére” csak olyan vállalkozások kapnak lehetőséget, amelyek megfizetik ennek „használati díját” a család-üzemnek fizetendő bérekben, illetve az állam-üzemnek fizetendő adókban és járulékokban. Vagyis olyan stratégiára van szükség, amelyet a globális hatalom-gazdaság értelmező erőszakának megbélyegző meta-nyelve „nacionalistának, populistának és protekcionistának” szokott nevezni. (Erre még visszatérünk a következő fejezetben.). Mindez egyúttal az adó és járulék-csökkentés hamis mítoszával való szembefordulást is jelenti. A kérdés-kör új narratívája arra az evidenciára épül majd, hogy az adó vagy járulék nem „magas, vagy alacsony”, mert ez attól függ, hogy „mit kapok cserébe”. Itt ugyanis az állam és polgárai közötti „szerződésről” van szó. Lehet persze az adó alacsony is, ha az állam és polgárai között ilyen szerződés születik. De egy ilyen szerződés csak akkor születhet, ha az állampolgárok bérei tartalmazzák önmaguk és a jövő generációk folyamatos „bővített újratermelésének” költség-fedezetét. Az a tény azonban, hogy az egy keresőre jutó reálbér 2008-ban pontosan azonos lesz az 1978-as év szintjével, éppen azt jelzi, hogy a magyar társadalom döntő többsége történelmi távolságra van az „öngondoskodás” minden esélyétől, és egy szélsőséges, növekvő egyenlőtlenséggel sújtott társadalomban minden adó- és járulékcsökkentést hirdető stratégia a vesztes többség reprodukciós katasztrófáját siettető elképzelés.

12. Az új alkotmány kidolgozása.

Minden alkotmány történelmi funkciója, hogy megvédje és gyarapítsa azt a „nemzet-testet”, amelynek spirituális bázisát intézményesen megjeleníti. A magyar alkotmány már igen rég óta nemcsak, hogy nem felel meg e történelmi követelménynek, de éppen az ellenkezőjét segíti elő, folyamatosan kiszolgáltatja a nemzet-testet a szuverenitás-gazdagént működő birodalomnak. Ha ez nem így lenne, nem kerülhettek volna a nemzet ön-újratermelési folyamatai arra a lejtőre, amelyről az előzőekben részletesen szóltunk.

Az új nemzet-stratégia egyik fontos eleme tehát az eredeti történelmi hívatására képes új alkotmány kidolgozása. E döntő jelentőségű folyamat végső célja, hogy megkíséreljük újjáépíteni a történelmi magyar nemzet szakrális talapzatát („re-szakralizáció”), éppen annak érdekében, hogy az újratermelési lejtőről való visszafordulás vezérlésének intézményes alapjai létrejöjjenek.

Az új alkotmánynak kell világosan megjeleníteni a csonkolt szuverenitás helyreállítására irányuló folyamatot, és ennek nyomán a társadalmi reprodukció új modelljének visszafordíthatatlanul rögzülnie kell az alkotmány legfontosabb rendelkezéseibe. A társadalmi reprodukció minden bizonnyal több évtizedig tartó helyreállítása ugyanis csak akkor lehet sikeres, ha eleve kizárható annak veszélye, hogy a mindenkori végrehajtó hatalom egyszerű parlamenti többséggel hozzon az újratermelési folyamatokat akár igen hosszú távra végzetesen károsító döntéseket. E fenyegetés elhárítását csak az új alkotmány szavatolhatja.

III. A nemzet-stratégia korlátozó külső és belső feltételei.

A nemzet-stratégia célrendszerét megfogalmazó előző fejezetben azt igyekeztünk összefoglalni, hogy mit kellene tennünk annak érdekében, hogy magyar társadalom képes legyen visszafordulni újratermelési folyamatainak lepusztulási lejtőjéről. Többször is jeleztük, hogy természetesen tudatában vagyunk a korlátozó feltételeknek, de alapvető fontosságúnak tartjuk, hogy szemben az uralkodó megközelítés móddal, ne a korlátozó feltételezések felől „terv-lebontsuk” a nemzeti reprodukció lehetőségeit, hanem éppen fordítva.

Ebben az utolsó fejezetben azonban szükségesnek látjuk összefoglalni azokat a korlátozó feltételeket, amelyeket valamilyen módon befolyásolják a lejtőről való visszafordulási esélyeinket. Értelemszerűen külső és belső korlátok egész rendszeréről van szó, igyekszünk itt a legfontosabbnak véltekre összpontosítani.

A külső feltételek a globális lét-mód világhatalmi struktúráinak hatásából adódnak, és részben már említettük is őket, ezért inkább most csak újra összefoglaljuk a problémakör legfőbb elemeit.

A globalitás szimbolikus térben szerveződő világ-birodalma főbb hatalmi intézményeinek léte és a Magyarország nevű „lokalitásban” érvényesülő befolyása most már legalább három évtizede a reprodukciós hanyatlásunk alapvető oka. Kézenfekvő következtetés tehát, hogy válaszoljunk arra kérdésre, hogy miként lehetne ezzel a „szuverenitás-gazdánkkal” diskurzusba bocsátkozni a birodalmi függés főbb feltételeinek módosításáról, vagy, ha úgy tetszik a rendszerváltás rendszerének „újratárgyalásáról”, és ennek nyomán a kikerülhetetlen „rendszer-korrekcióról”.

A probléma persze roppant bonyolult, érzékeny, kényes kérdések egész tömegét veti fel. Ezek közül az első, hogy vajon van-e egységes „alanya” ennek a globális hatalom-gazdasági struktúrának. Akár a kényszerítő hatalom szerepét betöltő itt tevékenykedő legnagyobb transznacionális cégek, akár a fegyelmező hatalom szerepét betöltő IMF, Világbank, hitelminősítők, „pénzügyi körök”, stb., akár az értelmező hatalmi szerepet betöltő globális média diskurzusban elfoglalt helyét nézzük, láthatólag mindegyikük elhárítaná azt a feltételezést, hogy ő volna a birodalom feljogosított „fő-tárgyalója” a rendszer-korrekció ügyében. Az elmúlt néhány évtized globális dimenziókban is megjelenő következményekkel járó lokális válságainak rendezésébe már csak akkor kapcsolódtak be a fenti intézményekből szerveződő „spontán panelek”, amikor a lokális válság komolyan veszélyeztette az egész birodalom stabilitását. A magyar válság, egyelőre kétségtelenül nem ilyen, bár az elmúlt év utcai összetűzésekbe torkolló konfliktusai már átlépték a globális vélemény-hatalom szerepét betöltő média-struktúrák „inger-küszöbét”.

A globális hatalmi rend általános állapota is súlyos kihívásokkal terhes, és fokozódó „forrás-hiánnyal” és instabilitással jellemezhető. Ennek két fő oka közül az egyik, hogy Kína és India igen látványos megerősödésével átrendeződőben van a globális hatalom-gazdaság erőforrás-szivattyúinak egész működési logikája. Súlyosbítja mindezt az, az ehhez szorosan kapcsolódó ok, hogy a világ belépett a „kőolaj- korszak végjátékának” periódusába, tehát vége felé közeledik a fosszilis energia-forrásokkal való rabló-gazdálkodás kora, ami a globális kapitalizmus eddigi legfőbb tartó-pillérének megrendülését jelentheti. Az ebből adódó tektonikus törésvonalak egyik vészjósló megjelenési formája az un. „terrorizmus”, ami lényegében nem más, mint a nyugatias globalitás elleni világméretű lázadás brutális és kezelhetetlennek látszó formája, egyfajta „immunnreakció”. („Vessd össze „The West and the Rest”)

Mindez a globális birodalom erőforrás deficitjének növekedését valószínűsíti, ami nem túlságosan bíztató jel számunkra, mert a magyar „lokalitásból” való erőforrás-elszívás csökkentéséről való diskurzus-tér megnyitásának igénye ebben a helyzetben aligha találkozik a birodalom uralmi struktúráinak stratégiai törekvéseivel. Adódik ebből azonban egy eltérő előjelű következmény is. A minket függésben tartó nyugatias globalitás birodalmának gyengülése, és riválisainak erősödése növelheti Magyarország globális hatalmi játék-terét. Ehhez azonban arra volna szükség, hogy a magyar elit-csoportok között legalább minimális készség mutatkozna az orientációk átrendezésére, Kína, India és Oroszország stratégiai partnerségének újragondolására. Bár a „belső” korlátokról majd külön szólunk, de annyit evidenciaként már most is rögzíthetünk, hogy nemcsak viszonylagos konszenzus nincs a belső szereplők között e téren (sem), hanem éppen most roncsolódik össze a maradéka is azoknak az eddig is minimális szintű hallgatólagos egyezségeknek, amelyek összekapcsolták a rendszerváltás elit-csoportjait. Az előjelek tehát itt sem túl biztatóak, sőt.

A globális dimenziók között külön érdemes részletezni a minket közvetlenül „befogadó” globális környezet általános állapotát, az alábbiakban tehát Nyugat Európa, valamint a Közép és Kelet Európai térség „rendszer-korrekciós” hajlandóságainak esélyeit próbáljuk meg felvázolni.

A rossz hír az, hogy Nyugat Európa napjainkban szintén nehéz helyzetben van. Válságának főbb dimenziói a mienkéhez hasonlóan, a diskurzus válságában, a berendezkedés válságában, a komplex társadalmi reprodukció válságában és végül a globális térben elfoglalt helyével kapcsolatos válságban ragadhatók meg. Az alábbiakban ezeket kísérlem meg röviden összefoglalni.

A diskurzus válsága főként abban nyilvánul meg, hogy Európa elitjeinek nincs saját adekvát narratívája, tehát koherens értelmezési kerete és fogalom-készlete a minket körülvevő világ elbeszélésére. Ez a fő oka annak a deffenzívának, ami abból is kitűnik, hogy bár Európa saját narratívájában például a „hagyományos etatista dogma” gyakran elhangzó vádjára úgyis válaszolhatna, hogy amit követni akar az „öko-szociális piacgazdaság társadalom-reprodukciós harmóniája”, ám Európa képtelen megnyitni azt a diskurzus-teret, ahol offenzív módon lenne képes kifejteni törekvéseinek társadalom-filozófiai talapzatát. Ráadásul, mint azt a többi dimenziónál is látni fogjuk Európa maga is megosztott, sőt egy konfúz kavargás színtere, mert a bal és jobb oldal hagyományos társadalom-filozófiai orientációi tökéletesen összekeveredtek. Jobb és baloldali pártokat egyaránt találunk ultraliberális pozícióban, radikális „strukturális-reform” tervekkel dúsan, de legalább ilyen valószínűséggel radikálisan globalizáció, sőt kapitalizmus-kritikai pozícióban is. A volt francia jobboldali elnök Jacques Chirac például számos alkalommal a volt SPD elnök, a baloldali Oscar Lafontaine retorikájával teljesen azonos tónusban foglalt állást alapvető társadalom- és gazdaság-stratégiai kérdésekben, élesen szembefordulva a liberális angol-szász globalizáció dogmáival.

A diskurzus válsága azonban csak a közbeszédbeli tükröződése a válság második szintjének a „berendezkedés” válságának. A berendezkedés krízise részben az uralom-technikai szinten, részben a hatalom-gyakorlás mélyebb tartalmi szintjein is észlelhető. Uralom-technikai értelemben az eufémisztikusan „demokrácia-deficitnek” elnevezett sajátos jelenség-halmaz az egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása. Ennek lényege, hogy az integráció már legalább két évtizede képtelen adekvát választ találni a procedurális legitimitás legalapvetőbb kérdésére. Arra tudni illik, hogy miközben a most már lassan 30 éve általános titkos választásokon megválasztott, tehát igen erős legitimitással rendelkező Európai Parlament minden ez irányú törekvés ellenére sem tudott kilépni a konzultatív testület szerepköréből, addig a semmilyen legitimitással nem rendelkező Európai Bizottság lényegében minden döntő fontosságú kérdésben meghatározó szerepet játszik. Ez utóbbinak azért nincs legitimitása, mert a tagállamok éppen regnáló kormányai tökéletesen ellenőrizhetetlen rejtett hatalmi-mechanizmusokkal jelölhetik ki öt évre az integráció messze legerősebb hatalom-kocentrációját jelentő grémiumot.

Ennél is fontosabb azonban a berendezkedés-válság tartalmi mozzanata, hogy tudni illik a Bizottságban láthatólag „túl-reprezentált” az angol-szász ultra-liberális globális modell, míg mintegy erre való reakcióként a Parlament időnként elég nyersen anti-globalista törekvésekben véli megtalálni saját uralom-technikai „nyomulásának” tartalmi megalapozását. Ennek egyik látványos és drámai példája volt, amikor a meghiúsították a Multinational Aggrement ont he Investment nevű kezdeményezést, amelyet a Bizottság buzgón támogatott, és amely alig burkoltan a transznacionális vállalatok világméretű hatalmi-koncentrációjának „csúcs-fegyvere” lehetett volna. Hasonló feszültséget jelent a keleti bővítés óta, hogy miközben a csatlakozó volt szocialista országok uralmi elitjei az elmúlt évtized során harsányan bizonygatták európai elkötelezettségüket, az általuk ténylegesen megvalósított társadalmi-gazdasági modell sokkal inkább „amerikai-utas”, mintsem az európai öko-szociális piacgazdaság megnyilvánulása lenne. (Sőt e modell egyre inkább „(latin)”-amerikai-utasnak volna mondható brutális lényegét illetően például éppen Magyarországon is!).

Bár egy másik világhatalmi síkon, de ez a rejtett ellentmondás jelentkezett sokkoló módon akkor, amikor az iraki háború előkészítése kapcsán kiderült, hogy az újonnan csatlakozó „keletiek” harsányan dicsőített leendő „otthonuk” (hiszen ekkor még nem is voltak formálisan az Unió tagjai) ellen fordultak, és gondolkodás nélkül az amerikai globális birodalmi érdekek lelkes támogatását választották az iraki intervencióval kapcsolatban. Ez volt a „nyolcak levelének” nevezetes esete, amely azóta is feldolgozatlanul mérgezi az uralmi struktúrák egyébként is éppen elég „szennyezett” belső tereit. De ez a végső oka az un. „Lisszaboni folyamat” nevű liberális-globalista kezdeményezés egyre nyíltabb kudarcának értelmezése körüli zavarodott bizonytalanságnak is.

A válság harmadik szintje a társadalmi reprodukció válsága. Ennek legfőbb belső dimenzióit Európa spirituális talapzatának megroggyanása, az egyre mélyülő népesedési válság, ehhez kapcsolódóan a nyugdíj-rendszerek szociális „időzített-bombái